Krónika, 1979 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1979-12-01 / 12. szám
telme. Összerezzen s hogy ijedelmét palástolja megigazít egy virágvázát a kis házioltáron, amelyen a Szűzanya szobra előtt állandóan kis mécses ég. Farkas szánalommal szemléli a lány belső remegését, s hogy levezesse, gondtalanságot színlel, mintha aggodalomra egyáltalán nem volna ok. Kényelmesen hátradől a díványon, könyökét egy puha párnába süllyeszti. — Gyönyörű alkotás! — áradozik. — Ha szabad kérdeznem, kinek a műve? — Ez az enyém — sóhajt föl Julika. — A másik anyukámé. — Akkor cseréljünk! — adja meg a végső döfést az elszontyolodott hangulatnak Pataki, de nem veszi komolyan az ötletet, gyerekes vidámsággal belenyal a császár körtébe. Julika is fölnevet. Leplezetlen kíváncsisággal jártatja mélykék szemét a csendőr ravaszdi ábrázatán. — Nős? — röppen el nyelve hegyéről a kérdés, de rögtön meg is szeppen, látszik, hogy már szívesen visszaszívná a szót. — Nem, de majd ha leszerelek, visszajövök ide háztűznézőbe. Julika kiszalad a konyhába. — Csinos, mi? — Érzelmeskedik a hadnagy úr? Patakinak egy percre behályogosodik a szeme. — Tudod, már régen meg akartam nősülni. Meg is kellett volna. Látod, hogy ritkul a hajam, gyülekeznek a ráncok a homlokomon, na meg az aranycsillagok is a parolimon. — Azok még nem nagyon észrevehetően — veti közbe Farkas mélabúsan. — Szóval, megértem már a házaséletre. Dehát ez a katonaság. Meg a lehetetlen helyzet minden faluban, ahol tanítóskodtam. — Hogy-hogy? — egyenesedik föl Farkas a párnáról. — A gazdag lányokat mind rám akarták akasztani. — Mind? — csodálkozik a pap, mert mintha egy kis önteltséget fedezne föl Pataki hangjában. A csendőr észreveszi ezt, megrántja a vállát. — Engem a vagyon nem érdekel. — Hát mi? — S ezt éppen ön kérdezi, lelkiatyám? — botránkozik Pataki. — Szomorú, nagyon szomorú. Tudom, hogy csak a tréfa ördöge bújt belé. Pedig ez nagyon komoly dolog. Nem érdekelt, hány hold föld, hány ló, hány szarvasmarha állt a sokszor nem is olyan csúnya gazdag lány mögött. Aztán ott voltak a kis kezdő, idétlen tanítónők. . . — Egy koldusból kettőt ugyan még csináljak? — Körülbelül ez az igazság, de nem egészen. Sajnos, nem volt köztük egy se . . . — Enyedre való. — Eltaláltad. De ez a Julika... — Hm, hm — mereng el Farkas. — Mintha emlékeznék egy bodrogparti lányra, akiről a múltkor ott álmodoztál a tiszai töltésen. Ilyen hamar elfelejtetted? — Igazad van. Csapodár vagyok. Tegyünk pontot erre az egész romantikus elképzelésre. — Nem, nem — tiltakozik a pap. — Nem tettél hűségesküt még senkinek. Mint értelmes embernek, jogodban áll mindig jobbat és jobbat keresni, míg az igazit meg nem találod. — Valóban? — csillan föl Pataki szeme s újra belelendül az ábrándozásba. — Hogy miért tetszik nekem Julika annyira? — Egy napi ismeretség után. A csendőr nem hagyja magát kizökkenteni álmai sodrából. — Igen, egy nap vagy száz nap vagy ezer nap, mindegy. Julika tetszik nekem és kész. Amint láthatod, nem gazdagok. Házuk nem a főutcán terpeszkedik. Nem büszkék, nem gőgösek. Julika ugyan nem egy világszépség, de csinos, szelíd, kedves és szerény, olyan, akire mindig vágytam. Mondhatnám, átszellemült, s azt hiszem, okos is, bár nem tudós nőkre vágyakozom. De néha az ész is fontos. Nem gondolod? — Egy kis ész sohasem árt — engedi meg a pap, miközben jelentősen végigjártatja a tekintetét a csendőrön — főként, ha anyagi dolgokra kerül a szó. Úgy látom, hogy te egy kicsit könnyelmű vagy. — Vigyázz, jön Julika. — Megint szerencséd van. De még folytatjuk ezt a témát. Julika valóban jön, harapnivalót hoz a tálcán. A parókiabeli panoráma megismétlődik. A két mundérba bújt népnevelő egyet gondol: ez a nap is jól kezdődik. Nem mintha túlzottan haspártiak lennének, de ínséges időkben az ízeknek és illatoknak valahogyan nagyobb varázsuk van a képzelőerőre. — Hát ez gyönyörű! — rezdül meg az elragadtatás a csendőr torkán, csak egy másodperccel előbb, mint a papén, úgyhogy az már csak annyit tud hozzáfűzni, hogy: Csak ne jöjjön utána a haddelhadd, mint rendesen. De mint rendesen, most is meggondolatlanul nyilatkozott, mert íme, Julika törékeny kezében megremeg a kolbászos tányér. Ezt 16 KRÓNIKA