Krónika, 1980 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1980-03-01 / 3. szám

— Hát csak csináljuk — felelte ki Sziráki uram. — Lám, lám — mondá jó lélekkel Jegenye András —, hogy megszorgoskodnak — és át­csúszott a kanapé másik felére, nehogy csak az egyik oldala romoljék. Azután lassan üldögélt ott egy darabig, néze­getve nagy csizmáit, amelyekről csurgott le a pad­lóra a megolvadt hévíz. — Meleg van itten, gon­­dolá, és lefejtette magáról a bekecset. Mikor készen volt a vetkőzéssel, kifordította szépen szőrével kifelé a subát, és hosszan lélegezve mondá: — Eltört a bicskám. Új kéne. — Milyen fajtájú? — kérdezte nagy kész­séggel a segéd. — Nono — mondá komolyan Jegenye And­rás —, majd megdeputáljuk. Lássuk csak őket. A szebb fajtájút is, mert olyan szegényest nem vágok ám én a kenyérbe bele. — Hát tessék választani innét. András odament a zöldposztós táblához, amelyre egy egész bicskatanulmány volt fölaggatva. Szép, erős kések, fényes pengével, csillogó gyöngy­ház az oldalukra verve. Megállt előttük, és nézte sorba. Némelyik már mintha egészen szemrevaló lett volna előtte, utána is nyúlt. De ahogy odaért, megingott a bicska az egyetlen szegen, amelyre súlytani kiszámítással volt ráhelyezve, és András uram gyorsan kapta vissza a kezét. Még leütné, és kárt tenne egyik bicska a másikban. — Adja hát le őket ide elébem — mondá mérgesen. — Azt akarja, hogy úgy nézzem, mint a kutya a sasmadárt a kútágason? Sietve tevődik elé az allegorikus hasonlítással fűszerezett kívánság szerint. — No, így igen — mondja Jegenye András. — Ha már veszek, lássak valamit a pénzemért. És kedvteléssel turkálván az áruasztalra rakott csomóban, kiválaszt egy görbe, fekete nyelőt. Ki­nyitja előbb, meg becsattantja aztán. Ahogy be van csukódva, megpróbálja mozgatni, hogy ugyan inog­­y a penge. Azután ökölbe fogja a kezét, előrenyújtja a hüvelykujját, és annak a körmén nézi meg a penge élét. Az egész jónak ígérkezik, és Jegenye uram most azt deputálja már meg, hogy belefér-e vajon a mellényzsebbe minden okvetetlenkedés nélkül. A bicska angyali könnyűséggel tűnik el a zseb­ben, hanem Jegenye Andrásnak hirtelen felötlik valami, és kedvetlenül teszi le a kést az asztalra. — Úm — mondá megvetőleg —, hiszen topa. Miért csinálnak kerek alját neki? — Keresik az ilyent is. Némelyik embernek ilyen kell. — No, nekem nem kell — tör ki dühösen Je­genye uram. — Halnyelű kell. Az is kerül a csomóból. De ez már nagyobb vizsgálat alá esik. Legelőbb is lapjára fordítja, és úgy néz rajta hosszában végig, hogy hátha talál tö­rést a gyöngyházon. Azután a másik fele kerül a szem elé. A nyelében már nincs hiba, ha ugyan a szegek jól tartanak. És két tenyere közé fogva, erős morzsolgatás alá veszi a kérdéses jószágot, hogy nem csúszik-e kijjebb valamelyik oldala. Kinyitja és megingatja a pengét, mint az előb­bit. A csukódásával már meg van elégedve, egészen szépen csattan. — Jó csattogása van — mondja elismerőleg. — De hát az acél? — Az is jó. Nagyon ki van az válogatva, csak a legjava kerül bicskapengének. — Nono — feleli András, és belemenvén kezével a nadrágzsebbe, sokáig kotorász benne. — Majd megválik — folytatja tovább, és elő­kotorászván egy darab tűzkövet, lép hozzá egy csomót a bekecs szőréből. Aztán egymásra fogván őket a két ujjával, odaüt a kovához a bicska acéljával. Az első kísérlet nem sikerült. — Nono — dünnyögi hamis mosolygással Jegenye András —h­iszen majd megválik, hogy igazat beszélt-e az úr? A második összecsapásnál aztán kivágódik a szikra, belekap a juhszőrbe, hogy az füstölögve ég, nagy gyönyörűségére Jegenye uramnak. Most már kinyitja a bicskát, eltartja magától, és úgy nézi. Előbb a nyelénél fogja meg, aztán a pengéjén markolja át, és nyes vele egyet a leve­gőben úgy próbaképpen. — Hát az éle? — mondja úgy odavetőleg. A körömpróba után kitépődik egy csomó szőr megint a bekecskélésből. Összesodoriatja keményre, aztán megfogván a legvégén két ujjal, odavág hozzá a bicskával. De a feleúton megáll. — Nini — szólt haragosan —, már megint mit csináltam itten? Az előbb is téptem szőrt a bekecsből, még itt a darabja a padlón! Megsajnálkozik a pazarlás fölött, de aztán derülten teszi hozzá: — Hiszen különben nem tesz ám engem sze­génnyé egy bekecs! Aztán megint hozzásuhint a szőrkötélhez, és amint látja, hogy finoman szelte ketté azt a bicska. 32 KRÓNIKA

Next