Krónika, 1980 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1980-03-01 / 3. szám
— Hát csak csináljuk — felelte ki Sziráki uram. — Lám, lám — mondá jó lélekkel Jegenye András —, hogy megszorgoskodnak — és átcsúszott a kanapé másik felére, nehogy csak az egyik oldala romoljék. Azután lassan üldögélt ott egy darabig, nézegetve nagy csizmáit, amelyekről csurgott le a padlóra a megolvadt hévíz. — Meleg van itten, gondolá, és lefejtette magáról a bekecset. Mikor készen volt a vetkőzéssel, kifordította szépen szőrével kifelé a subát, és hosszan lélegezve mondá: — Eltört a bicskám. Új kéne. — Milyen fajtájú? — kérdezte nagy készséggel a segéd. — Nono — mondá komolyan Jegenye András —, majd megdeputáljuk. Lássuk csak őket. A szebb fajtájút is, mert olyan szegényest nem vágok ám én a kenyérbe bele. — Hát tessék választani innét. András odament a zöldposztós táblához, amelyre egy egész bicskatanulmány volt fölaggatva. Szép, erős kések, fényes pengével, csillogó gyöngyház az oldalukra verve. Megállt előttük, és nézte sorba. Némelyik már mintha egészen szemrevaló lett volna előtte, utána is nyúlt. De ahogy odaért, megingott a bicska az egyetlen szegen, amelyre súlytani kiszámítással volt ráhelyezve, és András uram gyorsan kapta vissza a kezét. Még leütné, és kárt tenne egyik bicska a másikban. — Adja hát le őket ide elébem — mondá mérgesen. — Azt akarja, hogy úgy nézzem, mint a kutya a sasmadárt a kútágason? Sietve tevődik elé az allegorikus hasonlítással fűszerezett kívánság szerint. — No, így igen — mondja Jegenye András. — Ha már veszek, lássak valamit a pénzemért. És kedvteléssel turkálván az áruasztalra rakott csomóban, kiválaszt egy görbe, fekete nyelőt. Kinyitja előbb, meg becsattantja aztán. Ahogy be van csukódva, megpróbálja mozgatni, hogy ugyan inogy a penge. Azután ökölbe fogja a kezét, előrenyújtja a hüvelykujját, és annak a körmén nézi meg a penge élét. Az egész jónak ígérkezik, és Jegenye uram most azt deputálja már meg, hogy belefér-e vajon a mellényzsebbe minden okvetetlenkedés nélkül. A bicska angyali könnyűséggel tűnik el a zsebben, hanem Jegenye Andrásnak hirtelen felötlik valami, és kedvetlenül teszi le a kést az asztalra. — Úm — mondá megvetőleg —, hiszen topa. Miért csinálnak kerek alját neki? — Keresik az ilyent is. Némelyik embernek ilyen kell. — No, nekem nem kell — tör ki dühösen Jegenye uram. — Halnyelű kell. Az is kerül a csomóból. De ez már nagyobb vizsgálat alá esik. Legelőbb is lapjára fordítja, és úgy néz rajta hosszában végig, hogy hátha talál törést a gyöngyházon. Azután a másik fele kerül a szem elé. A nyelében már nincs hiba, ha ugyan a szegek jól tartanak. És két tenyere közé fogva, erős morzsolgatás alá veszi a kérdéses jószágot, hogy nem csúszik-e kijjebb valamelyik oldala. Kinyitja és megingatja a pengét, mint az előbbit. A csukódásával már meg van elégedve, egészen szépen csattan. — Jó csattogása van — mondja elismerőleg. — De hát az acél? — Az is jó. Nagyon ki van az válogatva, csak a legjava kerül bicskapengének. — Nono — feleli András, és belemenvén kezével a nadrágzsebbe, sokáig kotorász benne. — Majd megválik — folytatja tovább, és előkotorászván egy darab tűzkövet, lép hozzá egy csomót a bekecs szőréből. Aztán egymásra fogván őket a két ujjával, odaüt a kovához a bicska acéljával. Az első kísérlet nem sikerült. — Nono — dünnyögi hamis mosolygással Jegenye András —hiszen majd megválik, hogy igazat beszélt-e az úr? A második összecsapásnál aztán kivágódik a szikra, belekap a juhszőrbe, hogy az füstölögve ég, nagy gyönyörűségére Jegenye uramnak. Most már kinyitja a bicskát, eltartja magától, és úgy nézi. Előbb a nyelénél fogja meg, aztán a pengéjén markolja át, és nyes vele egyet a levegőben úgy próbaképpen. — Hát az éle? — mondja úgy odavetőleg. A körömpróba után kitépődik egy csomó szőr megint a bekecskélésből. Összesodoriatja keményre, aztán megfogván a legvégén két ujjal, odavág hozzá a bicskával. De a feleúton megáll. — Nini — szólt haragosan —, már megint mit csináltam itten? Az előbb is téptem szőrt a bekecsből, még itt a darabja a padlón! Megsajnálkozik a pazarlás fölött, de aztán derülten teszi hozzá: — Hiszen különben nem tesz ám engem szegénnyé egy bekecs! Aztán megint hozzásuhint a szőrkötélhez, és amint látja, hogy finoman szelte ketté azt a bicska. 32 KRÓNIKA