Krónika, 1980 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1980-04-01 / 4. szám
Ugyanott megtudjuk, hogy az első marxista őstörténeti értelmezést Molnár Erik dolgozta ki; ennek a kutatónak legfőbb érdeme az a felismerés, „hogy a magyar őstörténet utolsó szakaszában megjelent az új-szolga viszony, az osztálytársadalom előzménye. A társadalom ellentétes érdekű csoportokra szakadva megteremtette az erőszakot”. — Szóval szerintük a legfontosabb őstörténeti mozzanat az, hogy a korszak végén megszületett az erőszak, — nem pedig az, amit mi mondunk, hogy — megtörtént a magyar törzsek politikai összefogása egy vezérlő fejedelem választásával és ezzel megalakult a magyar nemzet. A hazai őstörténetkutatók módszer tekintetében arra törekszenek, hogy minden forrást felhasználjanak a múlt megvilágítására s evégből a történettel szomszédos tudományok eredményeit is figyelembe vegyék. Tehát nemcsak a nyelvészetét, mint kezdettől fogva, hanem a régészetét, az embertanét, az írástudományét is. Módszerüket »komplex«, azaz összetett módszernek nevezik és hangsúlyozzák annak újdonságát. A valóságban azonban ez a módszer nem új, hiszen már a század harmincas éveitől kezdve ezt tanították egyetemeinken, főleg a szellemtörténeti irányzat képviselői. A szellemtörténészek tanítása szerint a történésfolyamat nem más, mint az emberi szellem megnyilatkozása az anyagban, a művészetben, a politikában, a gazdaságban, stb. Ha tehát a kutató a történés teljes és pontos képét akarja megrajzolni, figyelmét ki kell terjesztenie a szellem minden megnyilatkozási formájára, amit jórészben a történettudomány szomszédos tudományai tartanak nyilván. A hazai kutatók eljárásában nem is a komplex módszer alkalmazása az új dolog, hanem inkább a szovjet tudósok kutatásaira összpontosuló figyelem. Olyasféle jelenség ez, mint volt régebben a nyugat-európai kutatásokra irányuló figyelem, hiszen történelmünk ezer év óta Nyugat szerves része. Az „Őstörténeti tanulmányok” című kötetben ezt a Szovjetunió felé való irányultságot így indokolják: „A magyar történet túlnyomó részének színhelye azonos a Szovjetunió területével. Ebből következik, hogy a honfoglalás előtti magyar történelem a Szovjetunió történelmének is részét képezi. Ezért feltárásában, a róla alakított véleményben, a szovjet tudósok illetékes szakértőként szólalnak meg”. Ennyit jellemzésül a hazai tudósok történeti látóköréről, filozófiai alapállásáról és kutatási módszeréről. Az újabban elért eredmények Az újabb eredmények tisztázzák: 1. az ősmagyar műveltség jellegét; 2. a hun-magyar viszonyt; 3. a kazár-magyar kapcsolatokat; 4. a honfoglalás előzményeit és végül 5. a honfoglalást követő „kalandozások” mibenlétét. Az ősmagyarok műveltségéről a rövid magyar őstörténet képviselői nem is olyan régen még azt tanították, hogy az egyszerűen nomád volt, nem emelkedett túl a halászás és vadászás színvonalán. Ma már, (hála Győrffy György, László Gyula, Bartha Antal és mások tanulmányainak) az említett elsietett vélemény megváltozott. Kiderítették, hogy az ősmagyarok nomád kultúrájának „szerves része” volt a földművelés, vagyis hogy az életmód nem volt nomád. Bizonyítják, hogy őseink letelepedett életmódot folytattak, házakban laktak és élelmüket a helyszínen meg tudták termelni. Mindezt megelégedéssel vehetjük tudomásul, hiszen mi a magyarokat a magas kultúra megteremtőiként mutattuk be. De jónak tartanánk, ha ezzel párhuzamosan mindig hangoztatnák, hogy őseink a földművelést nem a Duna-medencében és nem a szlávoktól tanulták el, hanem már jóval azelőtt gyakorolták, amikor a szlávok még nem is léteztek. Ezt azért kellene mondogatni, mert túl sokáig a szlávokat emlegették a magyarság tanítóiként és ez a téves nézet még ma is szerepel sok történettudományi kézikönyvben. 2. A hun-magyar viszony új elemzésében is több figyelemre méltó eredményt látunk. A kérdés az, vajon a hun nép azonos volt-e a magyar néppel, 4 KRÓNIKA