Krónika, 1980 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1980-04-01 / 4. szám
nősen áll ez a mi költészetünkre, amely minden nép poézisén túltesz a borúlátásban. Az aztán más kérdés, hogy ez kollektív lelki jelenség-e, vagy egyénenként tudatalatti okok következménye. Mindenesetre az európai irodalomban a miénk az egyetlen, amely a nagy történelmi válságok idején nemzethalálról beszél. Kölcsey valamennyi elődjén túltesz. „Himnusz a magyar nép zivataros századaiból” című versében, mely nemzeti imádságunk, végigvezet történelmünkön. Költeménye líránk egyik legnagyobb remeke. Formájában, lélektani felépítésében, igazságkeresésében egyaránt tökéletes. Kicsit, mintha Isten felelősségrevonása lenne, de ugyanakkor bűneink meggyónása is. Először csak víg esztendőt kér, melyre jogalapja, hogy népe megbűnhődte már a múltat, s jövendőt. Ezután bemutatja azt a tejjel-mézzel folyó Kánaánt, amelyet őseink szereztek nekünk. Felsorolja nemzete nagy tetteit. Majd hirtelen vezeklővé válik a hangja: „Hajh, de bűneink miatt Gyűlt harag kebledben" . . . Azután kimondja az 1241 óta érvényes igazságot: „Bújt az üldözött, s felé Kard nyúlt barlangjában" ... Mennyi tragédiát, megaláztatást, igazságtalanságot foglal remekbe ebben a két sorban. Végül a vers csúcspontján levonja évszázadok keserű küzdelmeinek, véráldozatának következményét: „S ha Szabadság nem virul A holtnak véréből. Kínzó rabság könnye hull Árvák bő szeméből." Ezután van-e még remény? Egyetlen: az Isten segítő keze: „Szánd meg Isten a magyart hitvészek hányának, Nyújts feléje védő kart Tengerén kinjának." Ez a Himnusz páratlan a világon. Nem nemzeti dicsekvés vagy öntömjénezés, hanem buzgó ima, amely nem veszít soha Istenbe vetett hitéből. Az áhítatot fokozza a csodálatos fohászhoz méltó dallam, mely Erkel Ferenc szerzeménye. 1980. ÁPRILIS Kölcsey pesszimizmusa nem a romantika divathóbortja, de nem is erőltetett világfájdalom. Véres valóság, mely már egy kicsit patologikus. Ellentmondásnak látszik, de ő a széles perspektívájú kozmopolita a legmélyebben magyar. Lehet, hogy kinevetnek érte, de véleményem szerint ő volt az első falukutató. Ő, aki nem ivott, nem dohányzott, nem szerette a zsíros anekdotákat, messze elkerülte szomszédai rusztikus szórakozásait, igen élesen figyelte a jobbágyság tűrhetetlen állapotát. Jól látta, hogy az a színmagyar réteg, amely földesurától évi 12 véka gabonát kap, egy kevés háztáji kerttel, amiből képtelen megélni családjával, hiszen még egy embernek is kevés. Jól látta, hogy ez az okos, szorgalmas, engedelmes, tisztelettudó, milliókat kitevő társadalmi réteg, amely színmagyar és hálás egy igaz emberi szóért, sokkal inkább „nemzet”, mint azok a kétes nemzetiségű zsoldosvezérek, akik tízezer holdas latifundumokat kaptak a „dinasztia iránti hűségükért”, ami azt jelentette, hogy a nemzet érdekeit lelkiismeretfurdalás nélkül a bécsi udvar érdekeinek alárendelték, sőt nem egy esetben elárulták. Ennek a keserűségének ad kifejezést a költő, amikor a „Zsarnok” című versében így kiált fel: „Keblében vitte kisdedét, s panaszát Poroszlód korbáccsal ölte el! S terád bízatott-e ezrek boldogsága. Hogy árulhasd pénzért véreket? S neked ád majd márványt, s nagy nevet a hízelkedés. Óh rabló, sírodon?" A pesszimizmus volt alaphangja a diétán is, magával rántva és szinte megbűvölve beszédeivel a nemzet elitjét, a felvilágosodás híveit. De ez a pesszimizmus konstruktív volt, az út előkészítése Széchényi István és Vörösmarty Mihály számára. Ez a nemzetért való égő és sürgető aggódás hozta létre a Lánchidat, a Duna szabályozását, a Vaskaput, a Nemzeti Kaszinót, az első magyar Takarékpénztárt. Ez emelte magas színvonalra szellemi életünket, ennek az eredménye: a Hitel, Világ és Stádium. Az 1848. március 15-én kinyomott 12 pontban nem volt semmi újdonság, mert Kölcsey ugyanezeket az emberi és nemzeti jogokat követelte az országgyűlés képviselői és követei előtt, 1832—33-ban. Amikor lemondása után visszavonult Biharba, ott is csak egy feladat lebegett előtte: magyar nemzetének szellemi és anyagi felemelése a századok óta polgárosult németek és angolok, valamint a forradalom óta polgárrá vált franciák nívójára. KRÓNIKA 9