Krónika, 1980 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1980-09-01 / 9. szám
Egy újabb ősz előtt Évfordulók fekete gyászában, harsány örömében nem maradhat egyedül az ember. Segítő vállat keres, mellyel megoszthatja csontroppantó, ínszakasztó terhét. Társat keres, kinek inni adhat kicsorduló öröméből. Öt éves a Krónika! Öt hosszú évvel ezelőtt, szavaim keresztvizével indítottam útjára, hogy igaz emberré legyen sok nyomorult, rongyos kis társa között. Igazi lelenc-gyerek, Árvácska, ki úgy nőtt, úgy cseperedett emberi arccá idegen porták gonosz semmijében, hogy mindenki rúgta, mindenki ütötte. Szomszéd gúnyolta, gyerek dobálta kővel. Pedig jót akart és jót akar még ma is, a nyomorultak és jóra születettek örök hitével. — Minden rámaradt, amit gazdái nem végeztek el: a trágyázó villa, nyári nap heve, téli esték sebfakasztó szelei... a fűtetlen világ hazátlanságának küszöbe, hol régi, kísértő szavak melegéről álmodhat csak a kilökött gyerek. Hogyan köszöntselek? Kivel oszthatom meg ennek az évfordulónak örömét? Elfelejtettem az emberi beszédet... csak láb van és sebek . .. csak káromkodás van és öklök erdeje. Anyám drága szavait öltik rám a házak, lengeti a szél. Halottakat terelget az idő. S én megyek szép, fehér tollú álmok árnyai után. Fáradt vagyok. S így, az ötödik évtized vége felé, a nyár búcsúzó őszbefordulása idején az ember mellére nehezednek a rohanó napok. Sűrű, nehéz párákat dajkál a rét s a hűvös hajnalok didergő romjai között, felégetett álmok, temetetlen örömök maradékán bukdácsol már a rozsdabarna ősz. Már tudom, hogy: „ . . . annyit érek én, amennyit ér a szó ... s ez addig izgat engem, míg csont marad belőlem és néhány hajcsomó.” Magamra zárom lakásom ajtaját, elsötétítem az ablakokat... de veri, rázza valaki az álmok zsalugáterét... és lehunyt szemeim küszöbére roskad az otthoni ősz: menekülő dombok szeptemberi szomorúsága, szuronyként fénylő jegenyék sora... és mondom, dadogom Radnóti Miklóssal (a társsal, kit magam mellé választottam) az „erőltetett menet” iszonyú hitét: „ ... a hold ma oly kerek. Ne menj tovább barátom! Kiálts rám s felkelek.” — Pedig tudom, hogy: „hanyattfeküdt a házfal, eltört a szilvafa, és félelemtől bolyhos a honni éjszaka.” — Mondom, pedig tudom: „Az ökrök száján véres nyál csorog, az emberek mind véreset vizelnek, a század bűzös, vad csomókban áll. Fölöttünk fú a förtelmes halál.” Én tudom, nem ezt kellene írnom! Nem ezt kellene tennem! Szavaim vigasztaló, gyógyító, vért szárító gyolcsát várják tőlem az emberek. Hát akkor, mert Radnóti szomorúságával tépem fel a már-már behegedt sebeket? Mért vele szólok a Krónika ötödik évfolyamának küszöbén? Hiszen körülöttünk (ahogy mondják) él, sarjad, virágzik a magyar jövő: fiatal szívek aszú-gerezdjei. Valóban él? „Hanga” — kiált át lezárt életem zsalui között az abdai halott. . . „Hanga? — kérdi s odanéz a gyermek. S a füvek vékonyka hangon énekelnek.” Ki hallja még a füvek énekét? „Apró aranyláng ugrik, nézd csak fecskefű.” — És hallgat minden. Nincs visszhangja a szónak! A gyermek hallgat... é s hallgatok már én is. Az estikék kinyitnak körbe mégis. Hallgatok pedig szívemben nő az árnyék. A gyermek futna már, de illedelmes és unottan áll még.” Hallgat a gyerek otthon. Hallgat idekint is. De illedelmes. És unottan áll még. Állok az őszben. Bőröm pórusai közé húzódik a csend, nyelvem szintén kikristályosodik a semmi sója. Hát, kinek mondjam el, kinek kiáltsam el a zörgető csodát? Zaj van, mindenki beszél. És mindenki csak önmagára figyel. „A mindennapi kenyér karámjában őrlődnek s érettük hiába halt meg a Krisztus.” „Oly korban éltem én e földön, mikor besúgni érdem volt s a gyilkos, az áruló, a rabló volt a hős ...” — A kanibál lelkületű ember korában, a kalózzá aljasult ember századában. Itt élünk mi kifosztott, nyomorult, hazátlan magyarok. Kezünkben kés, simogatásunkban véres öklök zuhanása. S egymás ellen lett életünk sündisznóállásaiban faragjuk, pácoljuk szívósabbá a bunkót, taszítjuk fiainkat s bontjuk le egymás házait. Ég körülöttünk minden. Védtelenek vagyunk és világításra rendelt fáklyáinkkal gyújtjuk fel egymás otthonát. Radnóti robinzoni magánya vesz minket is körül. Ennek a Kultúr központnak vezetőit is ... ezt a kis magyar újságot is, mely: „békén tett, vett s közben tudta meg nem védi semmi, és a házat, melyet jó KRÓNIKA ”