Krónika, 1980 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1980-10-01 / 10. szám

az első naptól kezdve az volt, hogy követelje a szov­jet csapatok kivonását és a szabad választójogot. Szimbolikus jelentőséget kapott a vörös csillag megsemmisítése, a Kossuth-címer újraélesztése, valamint a politikai foglyok kiszabadítása, köztük a hősies Mindszenty József kardinális, akit diadalmasan helyeztek vissza érseki méltóságába. Ez a megmozdulás azonban egy új jellegű szociális forradalom is volt: a munkásosztály első általános felkelése a kommunista rendszer ellen, a reményt vesztett proletariátus megmozdulása, amely nyilvánvalóvá tette azt a hatalmas szakadékot, amely a hatalmon lévő vezető kommunisták és az állítólagos általuk képviselt társadalmi rétegek között tátongott. A látszólagos anarchia közepén megerősödött a nemzeti összefogás. Forradalmi bizottmányok és munkástanácsok jöttek létre, melyek a dolgozóknak azt a vágyát képviselték, hogy visszavegyék az állam kezéből a ter­melőeszközöket. A parasztok is visszafoglalták a kollektivizált földjüket, mert saját maguk kívánták megművelni. E forradalmi napok alatt, így spontán megszületett egy olyan önirányítású rendszer, mely megfelelt a magyar dolgozók mélyen gyökerező és valóságos vágyának. De ez a forradalom csak néhány napig tartott. Vérbe fojtva fejeződött be, idegen csapatok által eltiporva, amelyek a moszkoviták álnok propagandája szerint — „baráti” hívásra érkeztek, hogy segítségére siessenek a Moszkvából távirányított maroknyi „elvtársi” csoportnak, az egyetlen kiváltságosoknak. Ezt a forradalmat azonban Nyugat tétlensége is vérbe fojtotta, ahol nem tudtak, vagy nem is akartak közbeavatkozni, hanem csak passzívan szemlélték a tragédia lefolyását. A Nyugatnak ez a be nem avatkozása még ma is megoldatlan probléma, — részemről itt beérném annyival, hogy elgon­­dolkozásra méltóan közrebocsájtsam a szovjet történész, Andrej Amalrik következő nyilatkozatát: „Ha az amerikaiak 1956-ban ultimátumot intéztek volna a Szovjetunióhoz, kifejezve, hogy ellenzik a szovjet csapatoknak Magyarországra való bevonulását, erre nem került volna sor.” — Itt idézem Kádárnak az egyik szociáldemokrata vezetőhöz intézett bizalmas kijelentését is: „1956- ban az amerikaiaknak csak egy felére vártam, hogy ellenálljak. Ez a jel meg is érkezett, de ellenkezőleg, minden ellenállástól eltanácsolt.” (1976. november 15, Nouvel Observateur.) Az ellenség kocsijain Budapestre szállított maroknyi ember között ott volt tehát Kádár János is. Ha az 1956-os magatartása miatt sokan moszkovita „kollaboránsnak” vagy árulónak is tartják, mégis úgy tűnik az idő távlatából, hogy Daruvár, D. Paolo és Kiss Rezső. 4 KRÓNIKA 1980. OKTÓBER

Next