Krónika, 1980 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1980-02-01 / 2. szám
Tabi László: KÖZVÉLEMÉNYKUTATÁS A közvéleményt mindig érdemes kutatni, mert a közvéleményről, ha szenvedélyesen kutatják, többnyire érdekes dolgok derülnek ki. Ez irányú tapasztalataim arra vallanak, hogy a közvélemény sohasem fedi teljesen az egyén véleményét, annál vagy pozitívabb, vagy negatívabb, de mindenképpen más. (Úgy vagyunk ezzel, mint a napi hőmérséklettel, mely vagy magasabb, vagy alacsonyabb, mint a sok évi átlag, de sohasem pontosan ugyanannyi. Tudja a jó ég, hogy lehet ez.) Nos, az Egészségügyi Felvilágosítási Központ munkatársai kutatták a közvéleményt, s azt kérdezték meg 35.000 dolgozótól, hogy legszívesebben mivel töltik a szabad idejüket. A kérdés érdekes, de az eredmény még érdekesebb: kitűnt ugyanis, hogy a megkérdezetteknek csaknem kétharmada a szabad idejét sétával, turisztikával, sporttal tölti. A fennmaradó egyharmada rész kulturális jellegű elfoglaltsággal detektálja magát szabad idejében. És hol vannak — kérdi az olvasó — azok, akik szabad idejükben heverésznek, talponállókban, presszókban, kávéházakban üldögélnek, kártyáznak, randevúznak vagy egyéb hívságos időtöltésnek hódolnak? Nos, számuk mindössze 1,8 százalék. Vagyis: 100 ember közül 64 sétál, 34 műveli magát a szabad idejében s csak 2 (kettő) lebzsel valahol haszontalanul. Bár én nem hittem volna, hogy ilyen kedvező és örvendetes az összkép, persze annál inkább örültem a kellemes csalódásnak. Talán máig is örülnék, ha — megrögzött kételkedő lévén — nem csináltam volna egy kis szúrópróbát. Azon a napon, amelyen a közvéleménykutatás eredményét a lapok közzétették, délután hat órakor bementem mintegy hetven presszóba, italboltba, kávéházba, s valamennyit dugig tömve találtam. Kimentem ezek után a budai hegyekbe, ahol is másfél órányi barangolásom során teremtett lélekkel nem találkoztam. Sehogyan sem értettem a dolgot. Hiszen száz presszóvendégre — a közvéleménykutatás eredménye szerint — háromezerkétszáz sétálónak kell jutnia, ezerre pedig harminckétezernek! Ha azt mondom, hogy a főváros területén egy-egy délután legalább tízezer ember kávézik, sörözik, fröccsözik, traccsol és seftel a vendéglátóipar különböző üzemegységeiben, igazán keveset mondtam. Ennek megfelelően háromszázhúszezer embernek kellene túráznia a budai hegyekben ahhoz, hogy a közvéleménykutatás hitele teljes legyen. Addig-addig tűnődtem ezen a rejtélyen, amíg újabb szúrópróbára határoztam el magamat. Bementem az egyik jó forgalmú talponállóba, s egy középkorú vendégnek, ki ott állva szopogatta a borocskáját, feltettem a kérdést: — Mivel tölti ön a szabad idejét, ha szabad kérdeznem? — Miért kérdi? — felelt a kérdésre kérdéssel, s nem minden gyanakvás nélkül — Hivatalos felmérést végzek — feleltem, és felmutattam egy igazolványt. — Nos? — Hát kérem, akkor tessék jegyezni! . . . Szabad időmben egy órácskát tornászással töltök, aztán a családommal együtt nagy sétát teszek a János-hegyen. Séta közben a gyerekek mai költők verseit memorizálják, én meg a feleségem a külpolitikai helyzetet vitatjuk meg. Ami a szabad időmből még megmarad, azt Németh László műveinek tanulmányozására fordítom. Még két decit, Jóska! Ez utóbbit, persze, már nem nekem mondta, úgyhogy közvéleménykutató kérdőívemre fel sem jegyeztem. 36 KRÓNIKA