Krónika, 1980 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1980-02-01 / 2. szám

Tabi László: KÖZVÉLEMÉNYKUTATÁS A közvéleményt mindig érdemes kutatni, mert a közvéleményről, ha szenvedélyesen kutatják, többnyire érdekes dolgok derülnek ki. Ez irányú ta­pasztalataim arra vallanak, hogy a közvélemény sohasem fedi teljesen az egyén véleményét, annál vagy pozitívabb, vagy negatívabb, de minden­képpen más. (Úgy vagyunk ezzel, mint a napi hőmérséklettel, mely vagy magasabb, vagy ala­csonyabb, mint a sok évi átlag, de sohasem pon­tosan ugyanannyi. Tudja a jó ég, hogy lehet ez.) Nos, az Egészségügyi Felvilágosítási Központ munkatársai kutatták a közvéleményt, s azt kér­dezték meg 35.000 dolgozótól, hogy legszíveseb­ben mivel töltik a szabad idejüket. A kérdés érde­kes, de az eredmény még érdekesebb: kitűnt ugyan­is, hogy a megkérdezetteknek csaknem kétharmada a szabad idejét sétával, turisztikával, sporttal tölti. A fennmaradó egyharmada rész kulturális jellegű el­foglaltsággal detektálja magát szabad idejében. És hol vannak — kérdi az olvasó — azok, akik szabad idejükben heverésznek, talponállókban, presszók­ban, kávéházakban üldögélnek, kártyáznak, rande­vúznak vagy egyéb hívságos időtöltésnek hódol­nak? Nos, számuk mindössze 1,8 százalék. Vagyis: 100 ember közül 64 sétál, 34 műveli magát a sza­bad idejében s csak 2 (kettő) lebzsel valahol haszon­talanul. Bár én nem hittem volna, hogy ilyen ked­vező és örvendetes az összkép, persze annál inkább örültem a kellemes csalódásnak. Talán máig is örül­nék, ha — megrögzött kételkedő lévén — nem csi­náltam volna egy kis szúrópróbát. Azon a napon, amelyen a közvéleménykutatás eredményét a lapok közzétették, délután hat órakor bementem mintegy hetven presszóba, italboltba, kávéházba, s valamennyit dugig tömve találtam. Ki­mentem ezek után a budai hegyekbe, ahol is másfél órányi barangolásom során teremtett lélekkel nem találkoztam. Sehogyan sem értettem a dolgot. Hi­szen száz presszóvendégre — a közvéleménykutatás eredménye szerint — háromezerkétszáz sétálónak kell jutnia, ezerre pedig harminckétezernek! Ha azt mondom, hogy a főváros területén egy-egy délután legalább tízezer ember kávézik, sörözik, fröccsözik, traccsol és seftel a vendéglátóipar különböző üzem­egységeiben, igazán keveset mondtam. Ennek meg­felelően háromszázhúszezer embernek kellene túráz­nia a budai hegyekben ahhoz, hogy a közvélemény­kutatás hitele teljes legyen. Addig-addig tűnődtem ezen a rejtélyen, amíg újabb szúrópróbára határoz­tam el magamat. Bementem az egyik jó forgalmú talponállóba, s egy középkorú vendégnek, ki ott állva szopogatta a borocskáját, feltettem a kérdést: — Mivel tölti ön a szabad idejét, ha szabad kérdeznem? — Miért kérdi? — felelt a kérdésre kérdéssel, s nem minden gyanakvás nélkül — Hivatalos felmérést végzek — feleltem, és felmutattam egy igazolványt. — Nos? — Hát kérem, akkor tessék jegyezni! . . . Szabad időmben egy órácskát tornászással töltök, aztán a családommal együtt nagy sétát teszek a János-hegyen. Séta közben a gyerekek mai költők verseit memorizálják, én meg a feleségem a külpoli­tikai helyzetet vitatjuk meg. Ami a szabad időmből még megmarad, azt Németh László műveinek tanulmányozására fordítom. Még két decit, Jóska! Ez utóbbit, persze, már nem nekem mondta, úgyhogy közvéleménykutató kérdőívemre fel sem jegyeztem. 36 KRÓNIKA

Next