Krónika, 1980 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1980-03-01 / 3. szám
Fáy István: Ismerjük meg nagy költőinket BERZSENYI DÁNIEL Egyházashetyen született, régi nemesi családból. Apja diplomás ügyvéd és földbirtokos, akinek Vas és Somogy megyében vannak földjei. Fiát, Dánielt, 14 éves korában, 1790-ben beíratja a soproni evangélikus líceumba, de a szűkszavú, verekedés, izgága fiatalembert, akinek az iskolai élőhaladása nem sokat ígér, 19 éves korában hazaviszi, mert a birtokot fontosabbnak tartja, mint a tanulást. A zárkózott fiú, akinek minden művelődés tilos, titokban tanul és írja szép verseit. 1799-ben feleségül veszi Dukai Takács Zsuzsannát, s így a birtok gondját még a család is tetézi. A szomszédos falu papja, Kiss János, a későbbi dunántúlivangélikus püspök, maga is tehetséges költő (e sorok írójának szépapja), 1810-ben tetten éri az éppen verset író Berzsenyit. Amikor elolvassa költeményeit, azonnal látja, hogy egy kivételes tehetséget fedezett fel és a verseket továbbítja barátjához, Kazinczy Ferenchez, aki lelkesen üdvözli az új magyar géniuszt és Kazinczy levelezése folytán az egész magyar szellemi élet előtt ismertté lesz a teljes visszavonultságban élő költő. Ugyanebben az évben látogat először Pestre, de ez az út úgy neki, mint a frivolnak tartott pestieknek nagy csalódást okoz. A szűkszavú, mogorva, őszinte költő valósággal belebetegszik a városba és visszamenekül falusi magányába. Igaz nemesi költő és a magyarság ősi vitézsége, erkölcse általa válik irodalommá. Ez a költészet a megtestesült erő, de a próféták korbácsa helyett „ércbuzogánnyal” fenyegeti nyelvéből és régi nemesi szokásaiból kivetkőzött nemzetét. Más nem érdekli, csak a nemzet, természetesen csak a Tripartitumban meghatározott nemzetképviselet, tehát a nemesség. Ezekre szórja zeuszi villámait. E kor nemessége felülről lefelé rétegeződik, melyet néhány évtizeddel később Vörösmarty Mihály úgy fogalmaz meg: „A legelső magyar ember a király.” Ez a kiindulópontja egész magyarságszemléletüknek. S ez a felfogás ad magyarázatot a hagyományos királyhűségre is. Jóllehet Berzsenyi e hűség ellenére is odavágja „A felkelt nemességhez” című versében, hogy Mária Terézia kizárólag a magyar vitézségnek köszönhette trónját, utódaival egyetemben. Talán ez a feltétlen lojalitás készteti, hogy a kor legnagyobb reakciósához, I. Ferenchez ódát írjon. Ugyancsak ódát ír herceg Eszterházy Miklóshoz, a nemesi felkelés vezéréhez, az aulikus magatartásáról ismert főúrhoz, akit példának állít a nemzet elé. Rendkívül érdekes, hogy az a tektonikus vihar, amely 1789-től 1815-ig megrázta Európát és átalakította a társadalmat, kevés visszhangot kelt költészetében. Egyedül Napóleonhoz ír egy nagyon rövid verset, mely inkább epigramma. Lényege: „Nem te magad győztél, hanem a kor lelke — szabadság” . .. A „táncoló” bécsi kongresszuson Európa két legkorruptabb államférfija, de legjobb koponyája, a német-osztrák Metternich és a francia Talleyrand, szinte egymás szemébe kacsintva rendezi el Európa sorsát, méghozzá az uralkodó hatalmak szempontjából nagyon eredményesen. A békepaktum után hazánkban temetői csend uralkodik, melyet a szüretek, disznótorok, megyebálok, és a kártyacsaták zaja (1776—1836) . KRÓNIKA