Krónika, 1980 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1980-04-01 / 4. szám
amikor a besenyők nyomására a magyar törzsek nyugatabbra költöztek, a Dnyeper és Szeret közé (Etelköz), a Kazár Birodalom nyugati oldala védelem nélkül maradt. A következmény nem késett: 955-ben a nyugati részek elvesztek, s az ország a tulajdonképpeni Kazária területére szorult vissza. 1017-ben ez a kazár állam is megszűnt s a nép beágyazódott a növekvő orosz hatalomba. Kazáriába az előző évszázadokban sok zsidó család vándorolt be, s azok leszármazói beszivárogtak a királyi udvarba és sikerült nekik a királyt áttéríteni a zsidó hitre. Az áttért király aztán a maga vallására kényszerítette egész népét. Ezek az események 740 táján forrongást idéztek elő az országban és az elégedetlenek a távozó magyarokhoz csatlakoztak, köztük három kabar törzs is, és együtt folytatták útjukat a Kárpát-medencébe. Koestler Arthur a kabar csatlakozást úgy állítja be, mintha akkor a magyarok „vérátömlesztésen” mentek volna keresztül, ténylegesen és képletesen, és annak volna tulajdonítható a honfoglalók harcias természete, kétnyelvűsége (magyar és türk), valamint gyors kulturális emelkedése. A magyar történészek nem osztják Koestler nézetét. Rámutatnak arra, hogy a kabarok a magyar etnikumban csak egészen alárendelt szerepet játszhattak, hiszen a magyar nyelv a kabarok beolvadásával egy jottányit sem változott meg. Turkológusaink szerint a magyar nyelvben mindössze 200 türkből eredeztethető szó található, de azok sem a kazár-magyar érintkezések korából való átvételek, hanem korábbi idők emlékei. A kazár-magyar dolog ezzel el volna intézve. De hová lettek a zsidó vallásra áttért kazár tömegek és a közéjük keveredett magyarok a kazár állam bukása után? Koestler szerint a kazárok nem pusztultak el, hanem Ukrajna és Lengyelország területén mind a mai napig fennmaradtak, megőrizve zsidó kultúrörökségüket. Ebből a zsidó hitre tért kazár-magyar tömbből jött létre a mai zsidóság 95 százaléka. Vagyis a mai zsidó népességben csupán félmillió lenne Ábrahám, Izsák és Jákob leszármazottja, szemben a 11 millió türkkel. A mai zsidóságnak tehát (Koestler elmélete szerint) alig van valami köze a régi Palesztinához és Izrael annyit hangoztatott történelmi joga csak fikció, és semmi értelme sincs annak, hogy nekik a szemita őstörténetet tanítsák... A gondolatokat tovább lehet fűzni, de ebből is érthető, hogy Koestler felfedezése miért keltett oly nagy megdöbbenést zsidó értelmiségi körökben. Nálunk viszont az állítólagos új rokonság elmélete szinte észrevétlen maradt. 4. Honfoglalás alatt a „rövid” őstörténetben Árpád népének a Kárpát-medencébe való betelepedését értik, ami a IX. század végén zajlott le. Az a nézet, hogy a honfoglalók — mint menekülő csoport — a besenyők és bolgárok elől futva, asszonyok nélkül érkeztek volna az új hazába, helyesbítésre szorul — írják hazai tudósaink. Hiszen Árpádék már évekkel a besenyő támadás előtt elhatározták a Kárpát-medencébe való áttelepülést és hadaik felderítés céljából 962 óta több ízben megfordultak ezen a tájon. Szerintük a bolgár-besenyő támadás csak siettette a régóta elhatározott terv végrehajtását, tehát nem tekinthető a honfoglalás döntő indítékának. Ami pedig a bolgár-besenyő pusztítás méreteit illeti, túlzás azt képzelni, mintha az megtörte volna a honfoglalók katonai erejét. Hiszen Árpád hadai a Kárpát-medencébe érve még olyan fölényes erőt képviseltek, hogy az egész területet négy esztendő leforgása alatt (896-900) birtokba vehették, 907-ben pedig súlyos csapást mérhettek a bajorokra és az Enns folyóig kiterjeszthették uralmukat. A magyar katonai erő mindezek megvalósítása után további ötven évig egész Európát rettegésben tartotta. Szó sem lehet tehát arról, hogy az egyesült bolgárbesenyő támadás tönkreverte volna a magyar katonai erőt a Kárpátok előterében, vagy hogy a honfoglalók asszonyaik nélkül érkeztek volna új hazájukba, hiszen a honfoglaláskori temetőkben a nők és férfiak aránya egyforma. 5. A magyar kalandozások kiváltó okairól is sok meddő vita folyt a múltban. Jelenleg már ebben a tekintetben is világosabban látunk. Az új haza katonai biztosításának szükségességétől eltekintve, a kalandozások kétségkívül zsákmányolással is együttjártak, mint ahogy abban a korban mindenféle győzelmes katonai vállalkozás zsákmányszedéssel végződött. Az is lényeges új észrevétel, hogy a kalandozó hadjáratokban sohasem a nép vett részt és nem is nép ellen folyt a küzdelem. A razziák csak egyes főemberek kíséretének vállalkozásai voltak és legtöbbször valamely baráti fejedelem meghívására, kifejezett kérésére indultak útra. 899-től 970-ig ezek a megsegítő vállalkozások bajor, olasz, cseh, bolgár, bizánci vagy orosz felkérésre történtek. De tudunk olyan hadjáratról is, amely a pápát volt hivatva megsegíteni. Tehát nem rablóhadjáratokról, nem cél és értelem nélküli kalandozásokról volt itt szó. Bár a tények így állanak, nyugat-európai kézikönyvekben mégis gyakran elítélőleg szólnak a 6 KRÓNIKA