Krónika, 1980 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1980-06-01 / 6. szám
államot. S végül, ez a Monarchia, amelyről azt hirdették, hogy teljesen szétesőben van, négy évig képes volt töretlen erőfeszítéssel arra, hogy négy háborús fronton harcoljon, s a külső ellenséget távoltartsa a határaitól. „A Monarchia nem szabadította fel a nemzetiségeit.” Ez kétségtelenül az egyetlen vád, amelyet az osztrákok és a magyarok ellen fel lehet hozni (bár óvakodni kell az olyan közhelyek használatától, mely az Osztrák-Magyar Monarchiát a „népek börtönének” nevezi.) Minden vád ellenére azt mondhatjuk, hogy a szövetségi államrendszer kialakítása már kezdett kifejezésre jutni a Habsburg Birodalom fejlődésében, s ez meg is felelt a különböző nemzetiségek elitje által hangoztatott nézeteknek, mert megvolt bennük (talán még zavarosan, de vitathatatlanul) az az érzés, hogy egy olyan nagy egységhez szeretnének tartozni, amely híven képviseli közös érdekeiket. Ezt akarta Károly király is, aki a háborús harcok közepén „kiáltványával” megkísérelte, hogy birodalmát szövetségi állammá alakítsa, de sajnos, a meglódult események erre már nem adtak sem időt, sem lehetőséget. Véleményünk szerint, az osztrák-magyar egység eltüntetése nem volt szükségszerű. Fennmaradása egyáltalán nem volt összeegyeztethetetlen azzal, hogy Lengyelország újjászülessen, hogy az olasz többségű dél-tiroli kerület Olaszországhoz kapcsolódjék, de azzal sem, hogy létrejöjjön Jugoszlávia. (Igaz, hogy e kérdésben a horvátok őszinte érzelmeit csak egy népszavazás útján lehetett volna megismerni.) De legkevésbé Románia felduzzasztása miatt volt szükség egy történelmi egység szétbontására. A Monarchia korszerű átalakítása, föderációs rendszerre átalakuló államigazgatása lehetővé tette volna, hogy fennmaradjon Európában egy lényeges egyensúlyi egység, amely gazdaságilag is teljesen életképesen biztosíthatta volna népei harmonikus és békés egymás mellett élését, valamint a kisebbségek védelmét. A cseh származású történész, Palacky jobban fejezte ki, mint bárki más, azt a szükségszerűséget, hogyez a nagy egység fennmaradjon, amikor 1848-ban így írt: „Ha Ausztria nem létezne, ki kellene találni.” Az Entente végzetes elvakultságának katasztrofális következményei gyorsan megmutatkoztak: polgárháborúk, diktatúrák,a kisebbségek elnyomása, antiszemitizmus, kiutasítások és nyomor jellemezték a két világháború között a Duna-menti országok helyzetét. Ezekkel a megosztott és ellenségeskedő államokkal szemben, egy olyan nélkülözhetetlen ellensúly hiányában, mint amit az Osztrák-Magyar Monarchia képviselt, Németország Közép-Európa legnagyobb hatalmává vált, s kiterjesztette hatását az egész területre. Ausztria sem látta másképpen biztosítottnak a maga jövőjét, mint a Németországhoz való csatlakozásban. Magyarország pedig úgy tekintette Németországot (és Olaszországot), mint az egyetlen tárgyilagos szövetségesét a trianoni szerződés revíziójára irányuló törekvéseiben. Ami Csehszlovákiát, Romániát és Jugoszláviát illeti, gyorsan kiderült a Franciaország és az Entente által nekik tett védelmi ígéretekről, hogy az egész védelem csak illuzórikus volt. Mindezek az államok végülis az időközben nemzetiszocialistává vált Németország függésébe kerültek. És megtörtént az Anschluss (Ausztria beolvasztása), München és kitört a háború. Úgy véljük, hogy ebben a katasztrofális folyamatban a korabeli francia vezetőket, de elsősorban Clemenceau-t óriási felelősség terheli. Szórták a „nagyvonalúnak” deklarált, de egyben a legfelelőtlenebb ígéreteket (amit annál is inkább megtehettek, mert az osztrák-magyar ellenség rovására irányult), hogy biztosítsák az olaszok, a románok, a szerbek és az emigráns csehek elkötelezettségét a Szövetségesek oldalán. Így kerültek a saját maguk által alakított, megmásíthatatlan helyzetbe az Osztrák-Magyar Monarchiával kapcsolatban. Éppen ezek a meggondolatlan ígéretek okozták a vereségét azoknak az őszinte és észszerű békeajánlatoknak, melyeket Károly király tett 1917 márciusában. Ami még ennél is sokkal súlyosabb, maga a tény, hogy ezek a vezetők szakítottak az elvvel, amely mindig fő irányítója volt a francia külpolitikának, s amely az osztrák-magyar egység megőrzésére irányult. Gróf Tisza István Magyarország miniszterelnöke 1914-ben 4 KRÓNIKA