Krónika, 1980 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1980-07-01 / 7-8. szám

„Ahhoz, hogy valakit internáljanak, nem sok kellett. Ahhoz, hogy valakit kitelepítsenek otthonából, úgyszólván semmi sem kellett, azon kívül, hogy ‘nemkívánatos elemnek’ nyilvánították Budapesten, még akkor is, ha történetesen ott született és semmi bűnt nem követett el” .. .(Nógrádi Sándor: Történelmi lecke. Budapest 1970. 87. oldal.) Amikor a hatvanas években az akkor már szovjetunióbeli emigrációban élő Rákosit a fent em­lített Nógrádi Sándor a Kommunista Párt meg­bízásából meglátogatta, a száműzött diktátor még ott is védte politikáját. Ez a forradalom természetes állapota — mondotta volt látogatójának. „Hadd érezzék a szentségét, hogy proletárdiktatúra van!” Forradalmi törvényességről nem akart tudni. „Az fából vaskarika!” a bukott diktátor szerint. Nógrádi maga is megírja könyvében: tízezrek letartóztatására és internálására nem volt törvényes alap! Persze, mindezt a hatvanas évek elején írta. 1949 és 1956 között más politikai szelek fújtak Ma­gyarországon. Per, pert követett, úgynevezett „kon­cepciós” rendezéssel, előre gyártott „elemekkel”, kiosztott és betanult szerepekkel és kivezényelt publikummal — amelyek azonban véres és drámai ítéletekkel végződtek. Polgári politikusok, kommu­nista funkcionáriusok, magas egyházi méltóságú személyek, nyugdíjazott katonák kerültek a bíró­ságok elé. Kulákok, azaz „gazdag parasztok” ellen, gazdasági szabotálók ellen, kémek, diverzánsok, rémhírterjesztők, „antiszociális elemek” ellen hoz­tak ítéleteket, amelyek minden normális perrend­tartásból gúnyt űztek. A terror, amely ezekben az években mindennapos velejárója volt a kommunista párt politikájának, szinte egyedülálló volt Magyar­­ország történetében. Érdemes e vonatkozásban megint a már egyszer említett budapesti brosú­rából pár adatot idézni. Adatokat, amelyek önmagukért beszélnek: „Az ellenség keresésének és az adminisztratív mód­szerek túltengésének méreteire utal, hogy 1952 és 1956 kö­zött, tehát négy év alatt, 1.136.434 ember ellen tettek feljelen­tést és indítottak vizsgálatot. A feljelentett személyek 45 száza­léka, 516.707 fő ellen emeltek vádat és hoztak elmarasztaló ítéletet. . . Mindez súlyosan érintette a törvénytisztelő, létbiz­tonságot kívánó dolgozó embereket, és állampolgársági vál­ságot idézett elő” . . . (Berecz, idézett mű 30. oldal.) Ideológiai hadviselés És ahogy az állampolgárt megfosztották leg­elemibb jogaitól és hallgatásra vagy állandó fej­­bólogatásra ítélték, ugyanilyen mértékben terro­rizálta a nemzeti kultúrát a Szovjetunióból ex­portált, úgynevezett „szocialista realizmus.” Az uniformizált Képzőművészetek Szövetsége, az Újságíró Szövetség és az írószövetség is ter­mészetesen a Kommunista Párt fennhatósága alatt állt, és ezen szövetségek tagjaira nézve kötelező érvényű volt minden pártutasítás. Aki pedig ezt nem akarta belátni és tiltakozott ez ellen, szerencsés­nek mondhatta magát, ha csak a művészt vagy az írót megillető jogait játszotta el, és nem „népellenes elemként” az Államvédelmi Hatósággal kötött ismeretséget. Egy kevésbé ismert, 1955-ből származó dokumentumból idézünk: „Nem egyeztethető össze a közélet tisztaságával az olyan anyagi függőség, amely egyéniségüknek és meggyő­ződésüknek feladására kényszeríti az embereket. Sajnos ez nálunk tömegméreteket öltött, és valósággal társadalmi beteg­ségnek tekinthető. A népi demokrácia egy túlközpontosított gazdasági és politikai szerkezet, a személyi diktatúrának szükségszerű velejárója. Miféle politikai morál uralja a köz­életet ott, ahol az ellenvéleményt nemcsak elfojtják, de kenyörtelenséggel büntetik, hangadóit a társadalomból kikö­zösítik az alkotmányban lerögzített emberi és állampolgári jogok szégyenteljes felrúgásával, ahol az uralkodó politikai irányzat elvi ellenzőit eltiltják foglalkozásuktól — az újságírót a sajtótól, az írót az irodalmi tevékenységétől, ahol pld. engem nemcsak a politikai tisztségektől fosztottak meg, hanem a Ma­gyar Tudományos Akadémia tagságától és az egyetemi tanári állásomtól, lehetetlenné téve a létfenntartásomat biztosító minden tevékenységemet. Mi ez, ha nem a politikai morál Tüntetők a budapesti Bem-szobornál, 1956. október 23-án 4 KRÓNIKA

Next