Krónika, 1980 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1980-09-01 / 9. szám
magasra épített fel, ledöntik s harsogó vadászat kél ellene, s az elbukó nap vérében árva gyilkosok és hallgatag vadászok hallgatóznak.” Hát, valóban ilyenek vagyunk? Valóban ilyen vagyok én is? A szószegés, az egymásra emelt öklök apostolai? — Nem hiszem! Talán csak a körénk keményedett idők börtöne a hibás. Hiszen öt éves gyereklányokat tipor maga alá ez a világ. Bozótbahurcolt sikoltásukat, letépett ruhájuk szisszenését lehetetlen meghallani, mert doptól kábult, szesztől dülöngő, koszban fetrengő fiataljaink üvöltése rak fészket a járdák ereszén, várva az Európából importált nihil gitáros derviseit. Iskolaszékünk homoszexuális vezetői mezítelenül futkároznak a szigeten, és kétszázötvenezer társuk honatyát választ ügyük érdekében . .. (Eszelő: „Tajtékos égen ring a hold. Csodálkozom, hogy élek. Szorgos halál kutatja ezt a kort, s akikre rálel, mind olyan fehérek.” A Semmi, a reménytelenség iszonyú dagálya lepte el világunk partjait. Lefutott rólunk, otthagyva a hozzánk sodort piszok maradékát. S „fiatal férfiak élnek az árkok partjain és a halál mély tüzeit figyelik, szálldos a vastag avar szaga már. Úszik az alkonyi ködben a rét, s a távoli vad szekerek zörgése lerázza a fák maradék levelét.” Távoli, vad szekerek úsznak a ködben. Dombok fölött, haldokló erdők izzadt tenyerében zörren a levél... száll a por, és mindent elsodró dübörgéssel zuhan szíveink fölé az utolsó napsugár. öt évvel ezelőtt, mikor a Krónika „épp hogy” megszületett, én álltam meg csöpp élete felett szavaim pólyáló melegével és hittem, hogy hívő, kemény társaim lesznek a hitben. Emberek, öregek és fiatalok, akik majd velem hallják és velem mondják a levelek őszi zuhanását, s akik ha körülnéznek e pasztell-álmok idején, már mondják, skandálják velem: „Ó, ez a kert is aludni, halni készül, gyümölcsöt rak a súlyos ősz elé. Sötétedik. Halálos kert repül köröttem egy elkésett, szőke méh. S fiatal férfi, te rád milyen halál vár? — bogárnyi zajjal száll golyó feléd, vagy hangos bomba túr a földbe és megtépett hússal hullsz majd szerteszét?” S mi lett az álmokból? Csendes könyörgés a rámnyíló ég felé: „Őrizz magány, keríts be lusta ősz ...” — Mert öt évet öregedtünk. Öt évet öregedtek az ígéretek, a fogadkozások. Ráncosabbak lettek az arcok és velünk, bennünk ráncosodtak öregebbé (a butaság anglomániás kenőcseivel hiába kent) gyönyörű szavak. Ráncosabbak, kopottabbak lettek a Kultúrközpont falai. És hiába próbáljuk a repedéseket, a fejükre hulló vakolatot kijavítani nagyhangú tanácsok, vagy a csorba rosszindulat maltereskanalaival. Tettek kellenek és beváltott ígéretek. Mert ez a Ház az utolsó szikla, az utolsó remény! — Bezárkóztunk a butaság celláiba, mint a halálra ítéltek s nem látjuk, hogy: „ ... a bokrokba szél és macska bújt, a sötét fák sora eldől előtted, a rémülettől fehér és púpos lett az út.” Verjük a semmi falát, de öklünk véres szikláin nem kaphat visszhangot reménytelen, szép akarásunk. „Bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép, s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és miképp...”, de azt is tudjuk, népünk kemény hitével, hogy: „ .. . élnek dolgozók itt, költők is bűntelen, és csecsszopók, akikben megnő az értelem ... s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek. — Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji jelleg.” Ezt akarjuk! Ezt kell elmondani a világnak! Erre született (hitem szerint) ez a folyóirat. Ezt kell, hogy visszhangozza. Ezt kell, hogy mondja bennünk és gyerekeink otthont-nem látta, kis lelenc életébe, új öt évek, új évtizedek előtt, ellenünkre-nőtt idegen öklök zuhanása alatt, mert tartozunk azoknak, akik. ... . . beleisznak majd poharunkba, kik eltemetetlen, távoli erdőkben s idegen legelőkön alusznak.” Ősz van. S én nem hiszem, hogy csupán lábak vannak és sebek... nem hiszem, hogy csupán káromkodás van és öklök erdeje... Valahol egy Istennek is kell lenni. „Ring a gyümölcs, lehull, ha megérik; elnyugtat majd a mély, emlékkel teli föld. De haragod füstje még szálljon az égig, s az égre írj, ha minden összetört.” Fáy Ferenc KRÓNIKA 4 KRÓNIKA Kérjük kedves Olvasóinkat, terjesszék lapunkat és vigyék el jóhírét azokhoz a magyar testvéreinkhez is, akikhez még nem jutott el a Krónika. Egy folyóirat fennmaradását, vonzóerejét nemcsak a kitűnő írógárda biztosítja, de szükséges az öntudatos, áldozatkész olvasótábor támogatása is. Kérjük kedves Olvasóinkat, újítsák meg előfizetésüket. 1980. SZEPTEMBER