Krónika, 1982 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1982-10-01 / 10. szám
géppel, sokszorosították, ahogy lehetett. A pártvezetőség még nem ocsúdott fel és nem szokott hozzá egészen, hogy Rákosi nélkül működik, egyelőre nem tudott kötőféket vetni az Irodalmi Újságra, de azért amit lehetett, megpróbált, igyekezett fékezni az írókat. Egy augusztusi pártíró értekezleten a Politbüro új tagja, Kádár János, ostorozva a sajtó ,,pártellenes’' hangját, így leckéztette a szerkesztőket és főszerkesztőket: „Az írók azt hiszik, hogy a júliusi változást (Rákosi bukását) ők csinálták. Hát vegyék végre tudomásul, hogy ezt a változást a párt központi vezetősége csinálta... Az írók olyanok, mint a légy, amelyik rászáll a kocsirúdra és azt hiszi, ő húzza a kocsit. ” Az írók úgy látták, hogy a pártapparátus most sem változott, ahol csak lehetett, szabotálta a fejlődést, kissé háttérbe vonult ugyan, de mindent elkövetett, hogy lassítson, visszahúzzon. A Rákosi-Gerő csere s a július óta lezajlott fejlemények nem sok jóval bíztattak. Ami a társadalmat s az írókat is aggasztotta, az volt, „hogy az ország vezetése továbbra is a leghitványabb figurák kezében maradt, semmi biztosíték nincs arra, hogy a múlt bűnei és hibái nem ismétlődnek meg hamarosan." A párt és a meghamisított szocializmus A régi funkcionárius gárda országosan megmaradt, s várta, álmodta vissza a régi szép napokat, amikor a párt egy szavára egy egész falu, járás, megye és ország megrettent és parírozott. Október elején aztán Háy Gyula egy újabb szatírája tollhegyre tűzte, ,,a funkcionáriust", megalkotta, egyetlen személybe sűrítve minden párttitkár egyéniségét, megmintázta a híres ,,Kucsera elvtársat". „Miért nem szeretem Kucsera elvtársat?" — tette fel a kérdést, aztán elmondta annak minden tulajdonságát, anyagi mohóságát, parvenüségét, dilettantizmusát, feltárta a pártvezetők luxusvilláinak és nyaralóinak életét. Kucsera azt mondja, „pártegység", és érti önmagát. Kucsera azt mondja „szocializmus", és érti azt, ami őt illeti. Kucsera számára a hazugság nem hazugság, a gyilkosság nem gyilkosság, a jog nem jog, az ember nem ember. „Ezért nem szeretem Kucsera elvtársat" — zárta ragyogó gúnyolódását Háy Gyula. A cikk megjelenése után az író rengeteg gratuláló és nagyszámú fenyegető levelet kapott, de a cikk mérhetetlen hatását leginkább az mutatja, hogy a belügyminisztériumhoz számos, ténylegesen a Kucsera nevet viselő magyar állampolgár nyújtott be kérvényt a nevének megváltoztatására. Az „Irodalmi Újság” e hónapjaival beírta nevét a magyar sajtó néhány százados történetébe. Hangja olyan bátor volt, hogy a magyarországi lakosság 1956 nyarán és kora őszén elsősorban már nem az eladdig verhetetlen müncheni Szabad Európa Rádiót hallgatta, mert kommentárjait nagyon óvatosnak tartotta, hanem inkább olvasta az Irodalmi Újságot, mert az merészebben bírált. Pálóczi-Horváth György író a lényegre mutatott rá, mikor az „Irodalmi Újság” sikerének titkát, egyben a csodás jelenség jelentőségét így határozza meg: ,,Egy hetilap egy országban, amely formailag még mindig egy pártdiktatúra uralma alatt él, hétről hétre nyíltan, szisztematikusan megmutatja és ábrázolja a rendszer erkölcsi, politikai, kulturális és gazdasági csődjét." Októberben a Gerő-vezetés két olyan „gesztust" tett, amelyről azt hitte, alkalmas lehet a szabadságlavina feltartóztatására. Azt hitte, „koncot dob az éhes oroszlánnak”. Bejelentette, hogy letartóztatták Farkas Mihályt, de mindjárt korlátozta is az intézkedés jelentőségét azzal, hogy ügyében nem nyílt, hanem titkos tárgyalást hirdetett meg. A másik bejelentés: teljes mértékben rehabilitálták Rajk Lászlót. Az események sodrában október 6-án Budapesten dísztemetést rendeztek Rajknak és társainak. Ez a temetés kísérteties volt. Ugyanazok a pártnagyságok, akik halálba küldték Rajkot, most a nyitott sírnál mártírként ünnepelték áldozatukat. És volt az egészben valami vérforraló: mint hősökről beszéltek Rajkról és társairól, beismerve a „tévedést", de egyetlen szóval sem ismerték el, hogy tévedtek Kovács Béla vagy Mindszenty s a többi igaztalanul meghurcolt ügyében is, és még csak célzás sem volt arra, hogy ezt is jóváteszik, őket is rehabilitálják. A Rajk-temetést tehát bizonyos értelemben csupán a kommunisták házi gyászünnepségének szánták s csupán saját hatalmi harcaik áldozatait óhajtották úgy-ahogy rehabilitálni, kiszorítván a jóvátételből a rémuralom egyéb, nem-kommunista áldozatait. Ez a magatartás, ez az attitűd ismét élesen megmutatta, kiáltóvá tette a szakadékot, amely a pártot és a népet elválasztotta. Sőt, még jobban elmélyítette azt, mert sebeket szaggatott fel és hagyott nyitva s az emberekben végleg megérlelte azt a meggyőződést, hogy ebben az országban még mindig csak azt tekintik bűnnek, sérelemnek, amit kommunisták ellen követtek el, de nem kommunisták sérelmei nem számítanak, a nemzeti érzület igazi képviselői eddig is, azután is a totalitárius rezsim prédája lehetnek. A Rajk-temetés lényeges szerepet játszott a forradalom közeli kirobbanásában, egyrészt, mert a kommunista rendszer tévedhetőségének nyilvános és látványos beismerése volt, másrészt, mert kommunista egyoldalúságával provokálta a társadalom érzéseit. Harmadsorban pedig azért, mert hatóságilag engedélyezett lehetőséget nyújtott, akaratlanul is, nagyszabású tömegmegmozdulásra, tüntetésre, egy kommunista kudarc melletti tömeges tanúskodásra. A Rajk-temetésre ezrek vonultak ki, ezrek tüntettek — de ez a tüntetés már nem a volt rendőrminiszter elővarázsolt hamvainak szólt, hanem a szabadságnak. Október 6-át írtunk. Három hét sem telt belé, elérkezett 1956. október 23. A csodák napja. 4 KRÓNIKA