Krónika, 1982 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1982-10-01 / 10. szám

géppel, sokszorosították, ahogy lehetett. A pártvezetőség még nem ocsúdott fel és nem szokott hozzá egészen, hogy Rákosi nélkül működik, egyelőre nem tudott kötő­féket vetni az Irodalmi Újságra, de azért amit lehetett, megpróbált, igyekezett fékezni az írókat. Egy augusztusi párt­író értekezleten a Politbüro új tagja, Kádár János, ostorozva a sajtó ,,pártellenes’' hangját, így leckéztette a szerkesztőket és főszerkesztőket: „Az írók azt hiszik, hogy a júliusi változást (Rákosi bukását) ők csinálták. Hát vegyék végre tudomásul, hogy ezt a változást a párt központi vezetősége csinálta... Az írók olyanok, mint a légy, amelyik rászáll a kocsirúdra és azt hiszi, ő húzza a kocsit. ” Az írók úgy látták, hogy a pártapparátus most sem változott, ahol csak lehetett, szabotálta a fejlődést, kissé háttérbe vonult ugyan, de mindent elkövetett, hogy lassítson, visszahúzzon. A Rákosi-Gerő csere s a július óta lezajlott fejlemények nem sok jóval bíztattak. Ami a társadalmat s az írókat is aggasztotta, az volt, „hogy az ország vezetése továbbra is a leghitványabb figurák kezében maradt, semmi biztosíték nincs arra, hogy a múlt bűnei és hibái nem ismétlődnek meg hamarosan." A párt és a meghamisított szocializmus A régi funkcionárius­ gárda országosan megmaradt, s várta, álmodta vissza a régi szép napokat, amikor a párt egy szavára egy egész falu, járás, megye és ország megrettent és parírozott. Október elején aztán Háy Gyula egy újabb szatírája tollhegyre tűzte, ,,a funkcio­náriust", megalkotta, egyetlen személybe sűrítve minden párttitkár egyéniségét, megmintázta a híres ,,Kucsera elvtársat". „Miért nem szeretem Kucsera elvtársat?" — tette fel a kérdést, aztán elmondta annak minden tulaj­donságát, anyagi mohóságát, parvenüségét, dilettan­tizmusát, feltárta a pártvezetők luxusvilláinak és nyaralóinak életét. Kucsera azt mondja, „pártegység", és érti önmagát. Kucsera azt mondja „szocializmus", és érti azt, ami őt illeti. Kucsera számára a hazugság nem hazugság, a gyilkosság nem gyilkosság, a jog nem jog, az ember nem ember. „Ezért nem szeretem Kucsera elvtársat" — zárta ragyogó gúnyolódását Háy Gyula. A cikk megjelenése után az író rengeteg gratuláló és nagyszámú fenyegető levelet kapott, de a cikk mér­hetetlen hatását leginkább az mutatja, hogy a belügy­minisztériumhoz számos, ténylegesen a Kucsera nevet viselő magyar állampolgár nyújtott be kérvényt a nevének megváltoztatására. Az „Irodalmi Újság” e hónapjaival beírta nevét a magyar sajtó né­hány százados történetébe. Hangja olyan bátor volt, hogy a magyarországi lakosság 1956 nyarán és kora őszén elsősorban már nem az eladdig ver­hetetlen müncheni Szabad Európa Rádiót hallgatta, mert kommentárjait nagyon óvatosnak tartotta, hanem inkább olvasta az Irodalmi Újságot, mert az merészeb­ben bírált. Pálóczi-Horváth György író a lényegre mutatott rá, mikor az „Irodalmi Újság” sikerének titkát, egyben a csodás jelenség jelentőségét így határozza meg: ,,Egy hetilap egy országban, amely formailag még min­dig egy pártdiktatúra uralma alatt él, hétről hétre nyíltan, szisztematikusan megmutatja és ábrázolja a rendszer erkölcsi, politikai, kulturális és gazdasági csődjét." Októberben a Gerő-vezetés két olyan „gesztust" tett, amelyről azt hitte, alkalmas lehet a szabadságlavina feltartóztatására. Azt hitte, „koncot dob az éhes orosz­lánnak”. Bejelentette, hogy letartóztatták Farkas Mihályt, de mindjárt korlátozta is az intézkedés jelentő­ségét azzal, hogy ügyében nem nyílt, hanem titkos tár­gyalást hirdetett meg. A másik bejelentés: teljes mérték­ben rehabilitálták Rajk Lászlót. Az események sodrában október 6-án Budapesten dísztemetést rendeztek Rajknak és társainak. Ez a temetés kísérteties volt. Ugyanazok a párt­nagyságok, akik halálba küldték Rajkot, most a nyitott sírnál mártírként ünnepelték áldozatukat. És volt az egészben valami vérforraló: mint hősökről beszéltek Rajkról és társairól, beismerve a „tévedést", de egyetlen szóval sem ismerték el, hogy tévedtek Kovács Béla vagy Mindszenty s a többi igaztalanul meghurcolt ügyében is, és még csak célzás sem volt arra, hogy ezt is jóváteszik, őket is rehabilitálják. A Rajk-temetést tehát bizonyos értelemben csupán a kommunisták házi gyászünnepségének szánták s csupán saját hatalmi harcaik áldozatait óhajtották úgy-ahogy rehabilitálni, kiszorítván a jóvátételből a rémuralom egyéb, nem-kommunista áldozatait. Ez a magatartás, ez az attitűd ismét élesen megmutatta, kiáltóvá tette a szakadékot, amely a pártot és a népet elválasztotta. Sőt, még jobban elmélyítette azt, mert sebeket szaggatott fel és hagyott nyitva s az emberekben végleg megérlelte azt a meggyőződést, hogy ebben az országban még mindig csak azt tekintik bűnnek, sérelemnek, amit kommu­nisták ellen követtek el, de nem kommunisták sérelmei nem számítanak, a nemzeti érzület igazi képviselői eddig is, azután is a totalitárius rezsim prédája lehetnek. A Rajk-temetés lényeges szerepet játszott­ a forradalom közeli kirobbanásában, egyrészt, mert a kommunista rendszer tévedhetőségének nyilvános és látványos beismerése volt, másrészt, mert kommunista egyoldalúságával provokálta a társadalom érzéseit. Har­madsorban pedig azért, mert hatóságilag engedélyezett lehetőséget nyújtott, akaratlanul is, nagyszabású tömeg­­megmozdulásra, tüntetésre, egy kommunista kudarc melletti tömeges tanúskodásra. A Rajk-temetésre ezrek vonultak ki, ezrek tüntettek — de ez a tüntetés már nem a volt rendőrminiszter elővarázsolt hamvainak szólt, hanem a szabadságnak. Október 6-át írtunk. Három hét sem telt belé, elérkezett 1956. október 23. A csodák napja. 4 KRÓNIKA

Next