Krónika, 1983 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1983-12-01 / 12. szám
áldozatot... és ennyi figyelmességgel szemben bizonyára hálásnak kell lennem... De Rácberzence egy kicsit messze van, az út oda-vissza két nap, sőt három, ha kényelemben akarom megtenni... tehát a kirándulás nem kevés időveszteséggel jár... aztán költségeim is lesznek... jókora utat kell tanni vicinálison... legalább ötórai utat, csak oda... s a vicinálison nincs szabadjegy... Szóval, azt hiszem, nem leszek nagyon követelő, ha a szokásos kétszáz koronát kérem. Angyal repült a szobán keresztül. Ploiesti arcán hirtelen valami árnyék vonul végig. De ekkor is meglátszott rajta, hogy olyan ember, aki megszokta szemhunyorítás nélkül nézni, mint úszik tova a bakkasztalon az ezerkoronás tét, meglátszott rajta, hogy fegyelmezett lélek, az önuralom embere. És néhány másodperc után, amelyek talán kicsit hosszúak voltak, mint a párbajban számolt másodpercek, arcáról elsimultak a redők. — Hát kérem — szólalt meg végre —, kétszáz korona sok pénz, nagyon sok pénz. De legyen. Ezen nem fogunk sokáig vitatkozni... az igazat megvallva, nagyon sietek a kaszinóba... nem is érnék rá sokáig vitatkozni. A legrosszabb esetben... ha valami baj lenne a dologból... személyesen vállalom az anyagi felelősséget... no de remélem, nem lesz baj... Csakhogy ezzel szemben kérnem kell valamit. Szeretném, ha a fölolvasás legalább kiadós volna... ha eltartana másfél, legkevesebb ötnegyed óráig... ha valamelyik hosszabb vagy több rövidebb munkáját olvasná föl. — Nem fogja a közönség az ilyen sokáig tartó fölolvasást kissé untatónak találni? — Az ön munkáit?!... Amelyekről annyi szépet beszélnek!... Dehogy! Ellenkezőleg. A közönség meg fogja követelni, hogy legalább eleget halljon a pénzéért. Mert a kultúrestéken belépődíjat szoktunk szedni... az egyesületnek is élnie kell!... és annyi a tennivalója!... Olyan sok mindenfélére kell a pénz! Megjegyzem, a belépődíjért a közönség egypár énekszámon és egy-két szavalaton, csupa rövid dolgon kívül, nem kap egyebet, csak az ön fölolvasását. Ennek kell a műsor pecsenyéjének lennie. Lehet régi... ki ismeri az ön legrégibb munkáit?!.. Lehet komoly vagy vidám... senki se fogja ellenőrizni, hogy ön mit olvas föl... a messzebb ülők meg se fogják érteni, sokan nem is fognak odafigyelni... csak hosszú legyen!... hogy azt ne mondhassa a közönség: „Már vége?!... Ez az egész?!...” Igazolnia kell, hogy miért csődítettük össze a közönséget... A közönségnek, ha már irodalom, hát mindegy, hogy mi... de ha egyszer pénzt adott az irodalomért, akkor legalább jól akar lakni az irodalommal... és ez érthető. — Persze. De hogy egészen őszinte legyek, én azt képzeltem, hogy azon a vidéken sok a gazdag ember... hogy önöknek nagy, előkelő, finom ízlésű közönségük van... hogy ez a közönség érdeklődik az irodalom iránt, de éppen azért válogatós... hogy nem esik nehezére olykor-olykor valami irodalmi dolgot is meghallgatnia, de a türelmével visszaélni nem volna helyes... — A mi közönségünk?... No, majd meglátja! Ha a kaszinóban nem várnának, sokat beszélhetnék erről... Most csak annyit, hogy: igen nálunk sok a gazdag ember... az is igaz, hogy ezek nem szokták a fogukhoz verni a garast... Csak éppen akkor verik a fogukhoz a garast, ha az irodalomról van szó. Kétszáz korona... irodalomért!... ez nálunk nem megy az emberek fejébe. Ne felejtse el, kérem, hogy Magyarországon vagyunk! És ne sértődjék meg. Kollégák közt el lehet mondani ennyit... Szólt, s elviharzott a kaszinójába. Ploiesti látogatása egy kicsit lehűtötte azt a lelkesedést, amelyet Légváryban az alispán levele keltett. Eddig egy fölolvasása se tartozott a legkellemesebb emlékei közé, s egyszerre eszébe jutottak mindazok a szomorú tapasztalatok, amelyeket más városokban szerzett. De azzal vigasztalta magát: — Eh, sehol se egyformák az emberek!... Lám, milyen nagy a különbség a közt, ahogy Ploiesti, és a közt, ahogy az alispán szól hozzám!... Mért hívnának, ha senki se akarna meghallgatni?!... Légváryné az ajkát biggyesztette, mikor megtudta, hogy férje első ijedtségében csak kétszáz koronát kért. — Kétszáz korona — számítgatott —, amelyből talán száznegyven se fog megmaradni... Ugyan mikor tanulsz már egy kis élelmességet?! Légváry, hogy elejét vegye a további vitának, az angol közmondással sáncolta el magát: — A bor le van fejtve, hát most már meg kell inni. Néhány nap múltán Légváryné is megbékült a helyzettel. Az alispán ugyanis újabb levelet írt, mely kedvesség dolgában még az elsőn is túltett. Örömmel értesült róla, hogy hazánk kitűnő írója igent mondott. Reméli, a régi ismeretség jogán, Légrády Artúr nem fogja megfosztani őt és a feleségét attól a szerencsétől, hogy vendégül láthassák... Aztán még sok jó szó és sok magyaros szívesség. A levél olyan szép volt, hogy sírni lehetett rajta. — Ha én úgy tudnék írni, mint ez az alispán! — sóhajtott Légváry. Még Légvárynénak is tetszett a levél. Ez pedig írásművel még nemigen történt meg, ha magától Shakespeare-től eredt is. De maga a meghívás Légváryt nem örvendeztette meg. — Nem elég, hogy az ember sok alkalmatlanságot okoz... a sok szívességet sok figyelmességgel kell viszonozni... a szállóban sokkal szabadabb az ember. Ha úgy tudnék írni, mint ez az alispán, a legokosabb volna szépen megköszönni ezt a sok jóságot, de megírni, hogy nem élhetek vissza a szívességükkel... Hanem az asszony letorkolta: — Végre-valahára találkozik egy ember, aki úgy szól hozzád, ahogy illik, ahogy megérdemled... és ezt a ritka embert, ezt az egyetlen embert meg akarod sérteni?... Csak egy író lehet ilyen ostoba! 30 KRÓNIKA