Krónika, 1983 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1983-12-01 / 12. szám

áldozatot... és ennyi figyelmességgel szemben bizonyára hálásnak kell lennem... De Rácberzence egy kicsit messze van, az út oda-vissza két nap, sőt három, ha kényelemben akarom megtenni... tehát a kirándulás nem kevés időveszteséggel jár... aztán költségeim is lesznek... jókora utat kell tanni vicinálison... legalább ötórai utat, csak oda... s a vicinálison nincs szabadjegy... Szóval, azt hiszem, nem leszek nagyon követelő, ha a szokásos kétszáz koronát kérem. Angyal repült a szobán keresztül. Ploiesti arcán hirtelen valami árnyék vonul végig. De ekkor is meglátszott rajta, hogy olyan ember, aki megszokta szemhunyorítás nélkül nézni, mint úszik tova a bakkasztalon az ezerkoronás tét, meglátszott rajta, hogy fegyelmezett lélek, az önuralom embere. És néhány másodperc után, amelyek talán kicsit hosszúak voltak, mint a párbajban számolt másodpercek, arcáról el­simultak a redők. — Hát kérem — szólalt meg végre —, kétszáz korona sok pénz, nagyon sok pénz. De legyen. Ezen nem fogunk sokáig vitatkozni... az igazat megvallva, nagyon sietek a kaszinóba... nem is érnék rá sokáig vitatkozni. A legrosszabb esetben... ha valami baj lenne a dologból... személyesen vállalom az anyagi felelősséget... no de remélem, nem lesz baj... Csakhogy ezzel szemben kérnem kell valamit. Szeretném, ha a fölolvasás legalább kiadós volna... ha eltartana másfél, legkevesebb ötnegyed óráig... ha valamelyik hosszabb vagy több rövidebb munkáját olvasná föl. — Nem fogja a közönség az ilyen sokáig tartó fölolvasást kissé untatónak találni? — Az ön munkáit?!... Amelyekről annyi szépet beszélnek!... Dehogy! Ellenkezőleg. A közönség meg fog­ja követelni, hogy legalább eleget halljon a pénzéért. Mert a kultúrestéken belépődíjat szoktunk szedni... az egyesületnek is élnie kell!... és annyi a tennivalója!... Olyan sok mindenfélére kell a pénz! Megjegyzem, a belépődíjért a közönség egypár énekszámon és egy-két szavalaton, csupa rövid dolgon kívül, nem kap egyebet, csak az ön fölolvasását. Ennek kell a műsor pe­csenyéjének lennie. Lehet régi... ki ismeri az ön legrégibb munkáit?!.. Lehet komoly vagy vidám... senki se fogja ellenőrizni, hogy ön mit olvas föl... a messzebb ülők meg se fogják érteni, sokan nem is fognak odafigyelni... csak hosszú legyen!... hogy azt ne mondhassa a közönség: „Már vége?!... Ez az egész?!...” Igazolnia kell, hogy miért csődítettük össze a közönséget... A közönségnek, ha már irodalom, hát mindegy, hogy mi... de ha egyszer pénzt adott az irodalomért, akkor legalább jól akar lakni az irodalommal... és ez érthető. — Persze. De hogy egészen őszinte legyek, én azt képzeltem, hogy azon a vidéken sok a gazdag ember... hogy önöknek nagy, előkelő, finom ízlésű közönségük van... hogy ez a közönség érdeklődik az irodalom iránt, de éppen azért válogatós... hogy nem esik nehezére olykor-olykor valami irodalmi dolgot is meghallgatnia, de a türelmével visszaélni nem volna helyes... — A mi közönségünk?... No, majd meglátja! Ha a kaszinóban nem várnának, sokat beszélhetnék erről... Most csak annyit, hogy: igen nálunk sok a gazdag ember... az is igaz, hogy ezek nem szokták a fogukhoz verni a garast... Csak éppen akkor verik a fogukhoz a garast, ha az irodalomról van szó. Kétszáz korona... irodalomért!... ez nálunk nem megy az emberek fejébe. Ne felejtse el, kérem, hogy Magyarországon vagyunk! És ne sértődjék meg. Kollégák közt el lehet mondani en­nyit... Szólt, s elviharzott a kaszinójába. Ploiesti látogatása egy kicsit lehűtötte azt a lelkesedést, amelyet Légváryban az alispán levele keltett. Eddig egy fölolvasása se tartozott a legkellemesebb emlékei közé, s egyszerre eszébe jutottak mindazok a szomorú tapasz­talatok, amelyeket más városokban szerzett. De azzal vigasztalta magát: — Eh, sehol se egyformák az emberek!... Lám, milyen nagy a különbség a közt, ahogy Ploiesti, és a közt, ahogy az alispán szól hozzám!... Mért hívnának, ha senki se akarna meghallgatni?!... Légváryné az ajkát biggyesztette, mikor megtudta, hogy férje első ijedtségében csak kétszáz koronát kért. — Kétszáz korona — számítgatott —, amelyből talán száznegyven se fog megmaradni... Ugyan mikor tanulsz már egy kis élelmességet?! Légváry, hogy elejét vegye a további vitának, az angol közmondással sáncolta el magát: — A bor le van fejtve, hát most már meg kell inni. Néhány nap múltán Légváryné is megbékült a helyzet­tel. Az alispán ugyanis újabb levelet írt, mely kedvesség dolgában még az elsőn is túltett. Örömmel értesült róla, hogy hazánk kitűnő írója igent mondott. Reméli, a régi ismeretség jogán, Légrády Artúr nem fogja megfosztani őt és a feleségét attól a szerencsétől, hogy vendégül láthassák... Aztán még sok jó szó és sok magyaros szívesség. A levél olyan szép volt, hogy sírni lehetett rajta. — Ha én úgy tudnék írni, mint ez az alispán! — sóhajtott Légváry. Még Légvárynénak is tetszett a levél. Ez pedig írásművel még nemigen történt meg, ha magától Shakespeare-től eredt is. De maga a meghívás Légváryt nem örvendeztette meg. — Nem elég, hogy az ember sok alkalmatlanságot okoz... a sok szívességet sok figyelmességgel kell viszonozni... a szállóban sokkal szabadabb az ember. Ha úgy tudnék írni, mint ez az alispán, a legokosabb volna szépen megköszönni ezt a sok jóságot, de megírni, hogy nem élhetek vissza a szívességükkel... Hanem az asszony letorkolta: — Végre-valahára találkozik egy ember, aki úgy szól hozzád, ahogy illik, ahogy megérdemled... és ezt a ritka embert, ezt az egyetlen embert meg akarod sérteni?... Csak egy író lehet ilyen ostoba! 30 KRÓNIKA

Next