Krónika, 1984 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1984-03-01 / 3. szám

szüksége az angol világbirodalomnak. Megesett rajtam a szívük, angol tudásomat seprűvel méltányolták... A párbeszéd feszültsége teljesen feloldódott, beszéltünk még erről, arról. Arra rohantunk el, hogy felsivalkodott a munkába hívó sziréna. — Rendes ember, — lihegte mellettem Pali. — Akárki lehetne. Nem is hinné az ember, hogy gróf, ha nem tudná... — Mit várt? — feleltem vissza. — Hogy hétágú koronát hord a fején és címeres lapátra söpri a hulladékot?! Palit és Gyula bácsit többízben láttam beszélgetni az ebédszünet alatt. Magános ember volt mindkettő; az öregúr már a háború előtt özvegységre jutott, Pali meg alig gondolhatott nősülésre, fiatalságát elvitte a zsákhordás és a katonaélet. Munka végeztével mind gyakrabban bandukoltak együtt az állomásra.­vek során itt-ott hírt hallottam felőlük. Szépen egymáshoz szoktak. Albérletre is egy házban találtak. Megosztoztak a házimunkán. Zádor bácsi főzött, takarított, Pali aprította a fát és cipelte haza az olcsó zöldséget a piacról. Ha ügyes-bajos dolguk akadt a munkaközvetítőnél, adóhivatalban, Gyula bácsi jó tolmácshoz híven kézbevette. Palit naponta felkereste, amikor autóbaleset érte, a biztosítótársaságnál is kiveszekedte a járandóságot. Kilincselt, kijárt. Megtehette — mondhatnák a rosszmájúak — futotta idejéből, hetven éves múlt, nem volt semmi dolga. Nyugdíjából éldegélt szerényen, mert az itteni nyugdíjból sem élhet senki grófosan. Az idő eljár mindenki felett és az elmúlásban egyenlő lesz minden földi lélek. Ha itt az óra — úr vagy szolga — egyformán a föld befogadó méhére talál. A halál grófokkal sem tesz kivételt és ha a túlvilági hírek igazat mondanak, menekült grófokkal még kevésbé. Gyula bácsi temetésére talán négyünket hajtott ki a véletlen, vagy kötelesség. Olyan csöndes temetés volt, csak a gödör várt rá, készségesen. A koporsón egyszerű felirat: „Zádor Gyula, élt 74 évet.” Se pajzs, se címer. — Azt mondják, gróf volt — jegyezte meg az egyik gyászoló. — Ugyan kérem, — legyintett a másik — beszélnek ebben a városban mindenfélét. Palinak a kis, jelentéktelen hantra vetődött tekintete. Szeme gyanúsan elhomályosodott. Hamarabb ellágyul az ember, ha már ötvenharmadik évét tapossa. Cipője orrával csöndesen visszaigazított egy szökni igyekvő göröngyöt. Látszott rajta, hogy a végső búcsú nagyon megrendítette és valami nagyon szépet, nagyon nagyot szeretne mondani. Dehát egyszerű ember szájában csak egyszerű szavak formálódnak: — Én azt mondom mégis, hogy valóban gróf volt. Igaz — tette hozzá tűnődve — csak eggyel találkoztam életemben. Sokat erről nem tudhatok. De Gyula bácsi gróf volt, igazi gróf, az pedig nem terem minden almafán — fűzte hozzá, hogy nagyobb nyomatékot adjon szavának. Senkinek sem volt hozzátennivalója ehhez a kurta­furcsa búcsúbeszédhez. Gyula bácsi gróf volt, vagy sem, magam sem tudom. Nem is lényeges. Arra gondoltam, hogy a valódi grófi címet a sírjánál esetlen szomorúsággal álldogáló szeneskocsis magyartól most vette át. Most vette át attól, aki idáig elkísérte. És ennél becsületesebb kitüntetéshez magyar nem juthat; többet ért, mint az a rang, amit talán távoli ősének egy rég eltűnt király adományozott. Ahányan vagyunk, annyiféleképpen látjuk ezt a történetet. Van, aki két különböző személyt fedez fel benne, két különböző embert, akiket az ég és a föld, egy egész világ választott el egymástól. Az “urat” és a munkást. Lehet, hogy már gyengül a szemem. Én csak két egymásra talált, menekült magyart láttam. 1984. MÁRCIUS Mindennapi kérdés Ballag a vén idő­s örök útitársam, minden lépésében csodás változás van, ezerféle rejtély kulcsait keresve lázasan szomjazunk okos feleletre. Mi hát az Élet? — Futó pillanat, egy hang, amelyből újak hangzanak, egy láng — ma még az Égre tör vadul, de nincs ereje s újra visszahull. Mi hát az Ember? — Meg sem mondhatom. Végigsimitom fáradt homlokom: titok volt a kezdet, s mi jön még utána, amíg az ember az útját végigjárja... Jó hinni a Szépben — teremtő szavakban, boldog álom árnya halvány gondolatban, s jó hinni a Jóban, — így dalol a lélek, a magányt feloldó vigasztaló ének. Bár szállnak az évek — szűkebb lesz a határ, de még felcsillanhat egy-egy reménysugár, s talán jön valaki — szeretetre érett — megértő ígéret. Berzy József KRÓNIKA 19

Next