Krónika, 1984 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1984-01-01 / 1. szám

Ditrói Ervin: A Bánffy-palota hangtalan beszéde (Egy kétszáz éves kolozsvári épület, melynek nagy műveltségű építtetője és művészlelkű tervezője mintha előre látta volna, hogy e palotának — a későbbi utókorban — jelentős kulturális hivatást kell teljesítenie Erdély művelődéstörténetében.) Egy már közhellyé vált mondás szerint: „Habent sua fata libelli” — aza a könyveknek megvan a maguk sorsa. Tehát nemcsak az embereknek, hanem a könyveknek is, s továbbmenve a műalkotásoknak is. A kolozsvári Bánffy- palota pedig valódi és sokrétű műalkotás. Kétszáz éves életpályája során — merem ezt a kifejezést használni, mert mindvégig része volt Kolozsvár, sőt Erdély életében — szinte ember módjára tapasztalt meg­becsülést, sőt dicsőséget, hanyatlást, züllést és megcsúfolást, majd ismét jobbra fordult a sorsa, meg­fiatalodott, s ma régi, erdeti szépségében díszíti Kolozsvárt és mondhatnám az országot. Rendeltetése méltó hozzá: a Művészeti Múzeum otthona. A palota története 1773-ban kezdődik, mikor Johann Eberhardt Blaumann, Nagyszeben város építőmestere elkészíti gróf Bánffy György számára egy reprezentatív palota tervrajzát. Blaumann Württembergből származott, és eredetileg szobrász volt. A terveket valószínűleg a művelt és hozzáértő Bánffy Györggyel egyetértésben készítette el. Ezek együttesen határozták meg az épület formáját és stílusát, a plasztikai dísz hangsúlyozott szerepét és — mint látni fogjuk — programatikus mon­danivalóját. Blaumann 1785-ben befejezi élete főművét, Erdély legszebb palotáját, és néhány hónappal később, 1786. február 5-én, ötvenhárom éves korában meghal. Az épület pedig megkezdi hosszú életét. Változatos és hányatott sorsa egy arisztokrata család statusszimbólumaként adja meg az indítást, majd lesz belőle kormányzósági palota, vendégül lát egy valódi császárt és egy császárnét, s további hetven év múlva egy császár és király vendégeskedik a fedele alatt. Az idők folyamán otthont lel benne úrikaszinó és különféle „sóhivatalok", mágnáslakás, kávéház, cukrászda és kártolóműhely; majd befalazzák a grandiózus kapubejárat oldalsó boltíveit, hogy kiadhassák üzleteknek; aztán a lépcsőház egy része jut ugyanerre a sorsra, és lesz a palotában férfiszabóság, lapszerkesztőség és paplanvar­roda, s a pincében, amelynél katedrálist is láttam már kisebbet, lesz gombatenyészethez való ganélerakat. Majd, hogy a páratlanul szép, árkádsoros, loggiás udvar se heverjen parlagon, beleépítenek egy mozit, amely egy részével mint egy rákos daganat belerágja magát magába az épületbe is. Most már a királyok árnyékai láthatók itt, csekély belépődíjért: Hollywood királyai. Ezek már a mi napjaink. De a mi napjaink voltak azok is, mikor — pedig mi mindenre kellett még a pénz! — jutott a palota feltámasztására is. Mint a Művészeti Múzeum akkori igazgatója, végigéltem a feltámadás folyamatát. Apránként kapta meg a múzeum a különböző lakók, műhelyek, intézmények által elfoglalt helyiségeket, így rendre indult meg a helyreállítás munkája. Az épület eredeti alaprajza az évszázadok alatt elkallódott, és ez bizonyos prblémákat okozott. A hármas kapualjat árkádjaival ma élő ember nem látta, és életem végéig nem felejtem el azokat a perceket, amikor az oldalsó pillérsorok közül frissen kibontott, embermagasságú törmelékhalmon állva először néztem végig a boltozatok alatt. Majd az üzleti célokból „modernizált” földszinti helyiségek kapták vissza boltozott formájukat, eltűntek a nagy kirakatok, és lassanként az egész épület megfiatalodott, amennyiben visszanyerte első ifjúságának arculatát. S közben — művei által képviselve -— beleköltözött Grigorescu és Barabás Miklós, Luchian és Nagy Imre, Aurel Ciupe és Szolnay Sándor. És azóta vendégeskedett benne Rembrandt és Picasso, Pollock és Étienne Hajdú is. 1984. JANUÁR KRÓNIKA 15

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék