Krónika, 1984 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1984-04-01 / 4. szám

Saáry Éva: • Ha az ember sokáig él, egy napon arra ébred, hogy mindaz, ami számára még élő-lüktető, állandóan változó realitás volt, kezd lassan, fokozatosan történelemmé merevedni. Mikor, 1970 nyarán, Tollas Tibor unszolására, lányaim először mentek el a németországi, nyári nagytáborra, a hazulról nemrég nyugatra érkezett Kölley Gyurka bá még a szervezés lázában élt: össze lehet-e szedni az európai magyar fiatalokat (a „szórványokat” is!), lehet­­e szerezni pénzt, sikerül-e kiépíteni a tengerentúli kapcsolatokat... Csupa kérdés! A „téli tábor" gondolatát először Schmidt Károly vetette fel, s a szervezés nagy részét is ő végezte. Tirol lett a kiszemelt terület, annak is Olaszországhoz tartozó déli része, mely nemcsak csodálatosan szép, de olcsó és kedélyes is. Emlékszem az első téli táborra Kematenben, melyen még csak 30-40 gyerek vett részt, s a szülőknek állandó készenlétben kellett állniuk, hogy a különböző — gyakran váratlan — fordulatok esetén be tudjanak segíteni. Nem hiányoztak az izgalmas epizódok! A kemateni turistaházat például a német utazási iroda egyszerre és egyidőben két csoportnak adta bérbe! A „tett színhelyére” érkezve, kellett farkasszemet nézniük németeknek­­magyaroknak, s olyan megoldást találni, hogy ugyanab­ban az épületben, a tervezett létszámnak a duplája férjen el! Végül a német turisták kerültek az emeletre, a magyarok a földszintre, de az idősebb cserkészeknek éjjel is őrködniük kellett a határvonalon, hogy egy-egy ittas bajor rá ne törjön a lányokra! • • Ma már nem történnek ilyesmik, bár leszűrt tapasztalatom, hogy amikor minden rutinos egyszerűséggel, „karikacsapásszerűen” megy, könnyen ellaposodik a hangulat. A nehézségek, a bonyodalmak ad­nak feszültséget (ebből teremtődik a kitörő jókedv!), s azok hozzák közeli kapcsolatba az embereket is. Nehéz így, (utólag és írásban) érzékeltetni, milyen jól érezte magát mindenki Kematenben, de a következő évben, a völgy másik végén lévő St. Georgenben is. Ez utóbbiból — közel lévén a városhoz — gyakran beruccantunk Brunicóba, amely szép háziszőttesein kívül, csodás cukrászsüteményeiről nevezetes... Felette, a fagyos hegyoldalban, január elején még kegyeletes karácsonyi díszükben pompáztak az első világháborús katonatemetők, sok-sok magyar névvel a fejfákon... De a leghosszabb időt, több éven át, St. Jákobban (Szent Jakabfalván) töltötte a magyar cserkészet — egészen addig, míg a háztulajdonos, fokozatosan vérszemet kapva, olyan követelményeket nem támasztott, melyeket már nem lehetett elfogadni. A szülők, ebben az időben, egy faluval arrébb, Steinhausban (először a Steger, majd a Pohl-penzióban) laktak, s remekül szórakoztak ők is. Téli sportok (sífutás, lesiklás, korcsolyázás), uszodalátogatások, társas összejövetelek, de kulturális műsorok is tarkították a prog­­­ramot, hiszen a szülők közt szép számmal akadtak írók és művészek. A fiatalokkal közös élmény volt minden alkalommal a Szilveszter-est, melynek legmeghatóbb, legszebb momentuma az éjféli fáklyás kivonulás, ima és himnuszéneklés volt, s ma is az­. Majd az álarcos farsangi bál, ahol felnőttek, gyerekek egyaránt maskarába öltöztek... Mindezek, természetesen, csak kiragadott részletek... Lényeg, hogy mindenki fájó szívvel búcsúzott évről-évre a téli tábortól. • Tavalyelőtt a programban ismét változás állt be. Az olaszországi Dél-Tirolból a cserkészek áttették székhelyüket Ausztriába, Innsbruck környékére. 1982- ben Wildschönauban, 1983-ban, december 26 —január 6 között pedig Tirol legfestőibb tavának, az Achensee-nek TÉLI TÁBOR 20 KRÓNIKA

Next