Krónika, 1986 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1986-12-01 / 12. szám
edélyt Goldwater szenátor járja ki, hiszen itt egy természeti szépségkomplexum megbontásáról van szó. Keresem az álomlátó nevét, a névtelen Kőmíves Kelemenét. Nem találom. Percek állnak rendelkezésünkre. Egy hónap választ el a 30 éves évfordulótól. Imádkozni kéne az elfeledettekért. ,,Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben" . . . Még felragadok egy pár brossúrát, talán otthon azokból többet tudok meg. Ismét a parkoló helyen vagyunk. Mellettünk egy negyvenes évekből származó Packard kocsi. Muzeális érték, csupa szépség, antik ragyogás. Elemér indít. Még egy utolsó pillantás Sedonára. Az ég ismét elborul, megered az eső, köröttünk tejfehér a köd. Visszaidézem a látottakat, a kövek és a kápolna szépségét s a Fiú üzenetét: „Én mindig és mindenütt veletek vagyok!” — Most a gellérthegyi barlangkápolna jut az eszembe, ifjúságom kedves megpihenő helye, égő gyertyákkal, misztikus félhomályával, fehércsuhás szerzeteseivel. Phoenixbe idejében érkezünk. Érzelmes búcsúzkodás. Kingman felé már ragyog a nap, ahogy általában Arizonában szokott. Mért nem lehetett ilyen az elmúlt három nap? Még többet látni és láttatni a magyar missziót teljesítő baráttal? Szomorú voltam, nemcsak a félig sikerült kirándulásokért, az álomlátó építész nevét szerettem volna tudni, hogy megírhassam minden magyaroknak. Rájövök, régen tudnivaló ez már ebben a gazdag, csodákat kreáló országban: rang szerint jönnek az említésre méltatottak nevei. Először a pénzt adó, azután a kivitelező cég, majd még sok minden. Közben a tervező kimarad, aki még hozzá sorstársam is, mert magyar. A mese, a Gellérthegy még érdekes, a többi sallang. Ha arra jártok, kutassatok az álomlátó után. Megérdemli! Legalább mi, magyarok tudjuk, ki volt, él-e még? Hogy tovább adhassuk nevét fiainknak, unokáinknak, mielőtt minket is elföd a hulló, megsárgult levelével a hazától fosztottak kikerülhetetlen sorsa: a feledés. S. Koósa Antal TÁVOL A HAZÁTÓL Ajánlom ezt az írást Boglárkámnak és Hajnalkámnak, valamint távol a Hazától született kortársaiknak Itt születtem oly távol attól, mit úgy mondok hazám. Októberi vihar sodorta ide apám, s anyám. Én itt születtem oly messze attól, mit úgy mondok hazám. Hírből tudom csak, hogy arra van, hol kel a Nap, Hogy forrása, füve gyógyít, földje bort s kenyeret ad. Hogy „bort, búzát, békességet" köszönt a földi, ha jót kíván. A Tiszának, hogy szőke a vize, csak mesélte az anyám. Hallottam csak, hogy Tokajban érik az aszú, Hogy Szeged paprikát, s hagymát ád Makó, Hogy Aradon meghalt tizenhárom S hogy aszály pusztított az elmúlt nyáron, Hogy földje zsíros, hogy földje jó. Hogy „cipót s diót" dicsér a rigó. Hogy áldott földje búzát érlel, S eresz alatt fecske fészkel. Tudom, hogy regékből maradt reánk, Hogy nagy vadász volt Nimród ősapánk. Hallottam, hogy Erdélyország, Felvidék és Dél ősi otthonunk, S anyám mondta: hordd szívedben csonka kis honunk. Árpád hogy átvette Attila örökét, Tudom, ott találta székelyeknek népét, S hogy az a föld a mienk ősi juss jogán Énnekem így mondta volt az Édesanyám. 1986. DECEMBER a rögök a Kárpátok alatt. S szabdalták, osztották, míg az idő haladt. Hírből tudom, hogy magyar vértől áztak S csatában, harcban a legjava volt mindig, ki ott maradt. Uram, idegenben a Te néped kis követe vagyok. Szívvel s szóval mindig érte hadakozok. Idegenben Uram, ha szétszórtad Néped, Adjál néki kérlek, biztos menedéket. Adjál nekünk, Uram hitet, s egyetértést, S vezesd hazájába vissza Boldogasszony népét. Én itt születtem oly távol attól, Mit úgy mondok hazám, De este, ha imára kulcsolom kezem, Istenben bízva mondom el: Hiszek egy Istenben Hiszek egy Hazában Hiszek egy Isteni örök igazságban Hiszek édes hazám feltámadásában. Balogh Tamásné KRÓNIKA 25 így tanított: határt nékünk Isten-kéz emelt, S idegen ha üldözött volt, ott otthonra lelt S azt is mondta, jó helyébe ki jót nem kapott. Úgy nevezik azt a népet, szegény magyarok. Hírből tudom, hányszor dúlták testét sok ezer év alatt.