Krónika, 1988 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1988-09-01 / 9. szám

kötött egyezménye is, tizenhét millió ujjal kell mutatnunk a magyarság emberi jogainak égbekiáltó megcsúfolására, a szörnyűségekre, a népirtásra, mely a Kárpát-medencében 1920 óta végbemegy. Fel kell hívnunk a világ figyelmét. A közvéleménynek ereje, hatalma van. De ez csak az első lépés. A ,,Mi és a Világ" írója nem elégtételre szomjazik, hanem megoldást keres és békés jövőt. Tartós békét Közép-Európában, vagy bárhol másutt, egyedül a testvéri érzés, az emberi jogok feltétlen tiszteletben tartása biztosít. És minthogy a pánszlávizmus ideológiájával mérgezett, vagy pro­paganda-szólamokkal elködösített szomszédaink elidegenültek tőlünk, ránk, magyarokra hárul a jégtörés feladata. A magyarság, mely több évezredes hagyományokból táplálkozik, képes a politikai áramlatok fölé emelkedni, nagylelkűen meg­bocsátani, baráti kezet nyújtani! A magyarság képes utat mutatni sötét századunkban. Kossuth álma, egy „dunai konföderáció”, módosított, korszerű formában, még valóra válhat. Ez azonban csak formula, elgondolás. Hogyan lehet ezt gyakorlatba ültetni? Itt aztán szemtől­­szembe kerülünk a kérlelhetetlen törvénnyel, melyről az emberiség történetében sok fényes diadal és sokkal több kudarc tanúskodik. Egységben az erő. De ki tud egységet létrehozni a magyarság testében? Újságjaink száz és száz helyzetelemző cik­ke széthúzásról, az összhang teljes hiányáról beszél. A szerző is szemtől-szembe kerül e kőfallal, de meg nem torpan. Viszi a vágya, a rideg valóságon és józan meggondolásokon messze túl. Látomásában tizenhét millió szétszórt magyart lát, egységbe forr­va, egy akarattal... Mi ez? Meddő ábrándozás? Vagy hit, mely képes hegyeket mozdítani? Ezt az olvasónak kell „eldönteni”. Azok, akikben a szerző kiáltása visszhangra talál, azt hiszem, az utóbbi mellett foglalnak állást. Leskovszky Zoltán Tollas Tibor: VARÁZSKÖR. — A Nemzetőr kiadása. M­ünchen, 1988. (E megragadóan szép verseskötet ismertetését megadja maga a költő, Tollas Tibor, a kötethez írt előszavában.) „Az ébrenlét és álom közötti keskeny sávon” kövess kedves olvasóm a gyermekkor varázskörébe, melynek elmosódó határát eltávozott szeretteink emléke és fiatalságunk sugárzó évei védik. „Messzi lámpásként hívó csillagok” vezetik lépteinket. Anyánk vigyázó szeme, az első szerelem ma sem fakuló fénye, a régi játszótársak arca, a szülői ház kigyúló ablaka máig kísérnek. Az első szó, amit magunkba szívtunk, egy virág illata, vagy a hazai színek, ízek vezetnek a varázskor küszöbéig. Ez a kör kitágul időben és térben egészen a mindenség határtalanságába. Egy év szokatlanul bő termését, emlékezésem álmait és látomásait foglaltam versekbe, öthónapos kórházi tartózkodásom és párhetes olaszországi szabadságom alatt. Új verseim mellett néhány régebbi költeményemmel is találkozik az olvasó, melyek — úgy érzem — idekívánkoznak. Nemcsak a hazai emlékek, vagy az „ítélő idők forgószelében” hozzám sodródó társak, de a bennem élő holtak árnyai is elszakíthatatlanul ehhez a varázskörhöz kötnek. Végül, nem várt ajándékként bővült ki ez a kör számos hazai fiatal íróval, akiknek eszmei barátsága újra és újra erőt és vigasztaló elégtételt ad. A kötet második részében a „Bujdosó ízek” gyermekkorom és a szülőföld emlékeit, ízeit elevení­ti föl. Nagy részüket még fiatalon, a váci bör­tönben, kenyérben csempészett ceruzacsonkkal, papírfoszlányokra írtam. A rabság második-har­madik évében ugyanis már nem a feleség, vagy az elhagyott kedves emlékét idéztük lámpaoltás után a zsúfolt cellában, hanem gyomrunkat mardosó éhségünkben kedvenc ételeinkről álmodoztunk. így született meg „verses magyar gasztronómiám”. Ezeket a verseket üres fogkrémtubusokba rejtettem a motozó őrök elől, hogy megmaradjanak a szabadulásig. Néhány év múltán, 1953-ban, Vácról a pesti Gyűjtőfogházba való átszállításkor minden holmimat ott kellett hagynom, így veszett el a hazai ízeket idéző verseim gyűjteménye. Csak néhány maradt meg emlékezetemben, egészben, vagy töredékben. Harminc év után Münchenben, egy súlyos operáció következtében hónapokra elvesztettem nemcsak az étvágyamat, de az ízek érzékelését is. Ki gondolná, hogy a kórház nagy csöndje rokon a börtön magányával? Újra életre keltek hát bennem a már régen elfeledett verstöredékek, így a „Bujdosó ízek” receptkönyve mellett a „bujdosó szeretet” utáni lelki éhséget is megírtam. A veszélybe került élet fölfénylő emlékeiből születtek e költemények, melyek védő varázskört húztak körém, gyó­gyulásomat is elősegítve. Ne vegye az olvasó divatos nosztalgiának a múltidézést. Úgy érzem, felelnem kell az utóbbi évtizedekben elhallgatott és megtagadott korszak értékeiről a rámkérdező nemzedéknek. Végül — szokatlan talán — verseimnek gyakori ajánlása. így akartam szétosztani csekély „örökségemet” azok között, akiknek köszönhetem, hogy kilenc esztendei hazai rabságomban és több mint harminc évi önkéntes száműzetésemben a kezüket nyújtották amikor szükség volt rá és otthont adtak az otthon- 22 KRÓNIKA

Next