Krónika, 1989 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1989-01-01 / 1. szám
Dr. Kovács Ernő: A TELEVÍZIÓ KÉPERNYŐJE ELŐTT — Gondolatok a XXIV. Nyári Olimpiával kapcsolatban — (Második rész) Az előző fejezetekben szóltunk a szöuli Nyári Olimpia kiváló előkészítéséről, a résztvevő 160 nemzet fiataljainak nagyszerű versenyéről, köztük magyar sportolóink valóban dicséretes teljesítményeiről, valamint a nemzetközi hírközlés gyakran meglepően jó szolgálatáról. Most pedig nézzük meg a versenyeredmények földrészek szerinti megoszlását, hiszen a fajok szerinti vizsgálat és megkülönböztetés egyébként is tiltva van. Sporteredmények földrészek szerint — az európai nemzetek az élen A közép- és hosszútávfutásban (a maratoni kivételével) az afrikaiak, főleg Kenya, domináltak. A sprint-számokban az amerikai feketék uralkodtak (szintén afrikai eredetűek!) az USA atlétikai válogatott csapatában, nőknél-férfiaknál egyaránt, és — el kell ismerni — nagyszerű eredményekkel. Hasonlóan az ökölvívó- és a kosárlabda-csapatban is. Viszont az európai csapatokban csak elvétve voltak színesek. Az ázsiai népek, beleértve a házigazdákat, igen szépen szerepeltek, ami még jelentősebb lehet a jövőben. Viszont érdekes volt látni az amerikai és a szovjet kosárlabda-mérkőzést ebből a szempontból. Az amerikai csapatban 7-8 feketére egy fehér esett. Velük szemben a tiszta fehér szovjet csapat zöme litván és észt volt, elvétve néhány fehérorosszal. Nagyon ügyetlen tévedés lenne a szovjetek e válogatásában az „enyhülés” jeleit keresni. Egyszerű és természetes a magyarázat: ezek a balti óriások a világ legjobb játékosai. Az ember nem tudta, hogy melyik csapatnak szurkoljon, látva a derék észteket, letteket, a szovjet csapatban, és arra gondolva, hogy kis nemzetük talán egy 1956-szerű válság előtt áll... De magyar szívünk is gyakran erősebben dobogott a szokottnál. Amint már a los angelesi játékokkal kapcsolatban írtam, majdnem minden jelentősebb csapatban volt magyar vesenyző, edző, bíró, avagy kísérő. Ez részben szomorú, másrészt jó! Szomorú, mert a trianoni sors, a kivándorlás, a szétszóródás függvénye. Igen, elkeserítő, amikor halljuk, Szabó Attila, Csehszlovákia, vagy Lang Ildikó, Szabó Katalin, Szilviás, Hagi (Hegyi helyett) Románia... Magyar ifjakat láttunk olyan államok színeiben, melyek meg akarják fosztani őket anyanyelvüktől, kultúrájuktól, iskoláiktól, sőt történelmüktől is, hogy janicsárokként használják fiataljainkat saját dicsőségükre. Bizony szomorú ez! De hasznunkra is lehet, sőt kell is arra fordítanunk ezt a mindenütt való jelenlétet. Fókuszba állíthatjuk a magyar ügyet, a velünk szemben elkövetett igazságtalanságokat. Az említett példákhoz még hozzáilleszthetjük, ugyancsak az NBC amerikai televíziós adó többszöri megemlékezését 1956-ról, amikor egy volt magyar vízilabdást, (jelenleg amerikai állampolgárt) interjúvoltak meg a melbourne-i játékok (1956) hírhedt szovjet viselkedéséről, a magyar-orosz vízipóló-döntő véres medencéjéről. Vagy láthattuk dr. Királyt, a „Karcsi” apját, amint az amerikai és dél-koreai zászlót lobogtatta, ha fia pontot csinált a szovjet csapat ellen, ami igen gyakran esett meg! Erre elmondta többször a tudósító, hogy dr. Király az 56-os szabadságharc letörése után jött ki az USA-ba, kitért az akkori eseményekre, elmondta, hogy Karcsi itt nőtt fel, ő fogta be a röplabda tanulására; arról pedig, hogy miként lett US-olimpikon, szép dokumentációt láthattunk ugyanazon a televíziós hálózaton, a legalkalmasabb időben, amikor százmilliók figyelték világszerte a képernyőt. Kell-e ennél nagyobb hírverés a magyarságnak és méghozzá ingyen? De van közöttünk olyan, akinek ez sem elég. Egy amerikai vidéki magyar hetilapban valaki kifogásolta, hogy dr. Király miért nem lobogtatta a magyar nemzeti színeket is, és fia nem sokat beszélt a magyarságáról. — Először is az apának is csak két keze volt: nagyon helyesen az amerikai csapat zászlóját emelte magasra, hiszen azoknak szurkolt velünk együtt a drámai küzdelemben. Nagyon is szép és okos udvariassági gesztus volt dr. Király részéről, hogy a házigazdák lobogóját is megmutatta, s éppen egy 56 -os magyar! Bár az amerikaiak is megtették volna többször, akkor jobb sajtójuk lett volna más országok hírközlői révén. Ami az apa és fiú magyarságát illeti, azt elmondták róluk elégszer mások, (s éppen ez volt az adott helyzetben a leglényegesebb). A Király és a Karcsi név sem az a kimondott angol név. Éppen azt szeretem Karcsiban, hogy nem magyarkodott, hanem sportszerűen azt mondta, hogy amikor szembenállnak egy csapattal, legyen az szovjet, vagy más, nem gondolnak egyébre, mint a játékra, és 16 KRÓNIKA