Krónika, 1991 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1991-03-01 / 3. szám
Se Kelet — se Nyugat Vass László — esszé — Ulmnál már dörögtek az ágyúk, de a Duna—Tisza között minden csöndes, csak mikor már Győr felé masíroztak Napóleon katonái, akkor veri fel a dunántúli kúriák álmosító nyugalmát a rozsdás fringlák csörömpölése. Ilyen csatát jó egynéhányat elvesztett a magyarság századok folyamán és mindig az ócska fringiák miatt, mindenkor azért, mert évtizedeket késett a népek versenyében. Sokszor mérföldeket kullogott vissza a múltba, jó urai, saját békéi, gyarmatosító bankárjai jó nagy lerendezéssel segítették ezen a visszaúton. Tudott aludni, tündérvilágban harminc milliós többletről álmodni, de értett ahhoz is, hogy parasztok tízezereit engedje szélnek az angolszász óceán felé, vagy ide közeibe, a bukovinai szláv népolvasztóba könnyű anyagként, biztos romlásunkra. Míg más, frisebb vérű szomszédok mohó étvággyal fogyasztották a jövendőt és készültek már a nagy dunamedencei torra, — ő, a szegény rokontalan árva, Európa tedd ide—tedd-oda Jánoskája gondtalanul eregette rakétáit a sötétlő éjszakába. Sokszor égett már a ház a feje fölött, de valahogyan tűzmentes várban képzelte magát, csak mikor már nemesi bajszát és zsíros hajcsimbókját sercegtették a lángok, ő rohant fejvesztetten a szabad ég alá. * Európát a felvilágosodás üdítő áramlatai futják be, csak Kemenescsalját kerülik ki hosszú ideig. Dániel gazda ott viaskodott a dombok szelíd hajlásában a „fene fátumok mozdíthatatlan záraival”, borral, nővel, földdel, Olimposz isteneivel, kritikusokkal, köszvénnyel és borongó derűben a halállal. Horatius akart lenni Pannóniában, Boneást zúgatta a Kemenes fölött és Flaccus aranylantját pengette a hóbaborult Ság felé. A Dunántúl enyhe dombjaiban az Olimp-tetőket vélte látni, szőlőligeteiben Caména, Chloe, Cypris lenge alakjai sétáltak. Zephyrek repestek az ősi topolyák között, az éjszakába fehérlő kúria fölött pedig Cynthia csillaga ragyogott. Olimposz lakóit már rég elbúcsúztatta Shakespeare és Michelangelo, ő a bikaerejű barbár elkésve dacosan csak azért is visszaidézi a mitológiai isteneket Sömjén és Nikla földjére. Bajban volt az ország? Nosza, ő a jó görögökkel példálódzott. Rosszul vert a világ szíve? Ő az időmértékes receptet ajánlotta. Elkésett ember volt szegény Berzsenyi Dániel. Ódákat írt hűen osztálya védelmében az elitnek. Mikor még fölismerte az elmulasztottakat és a francia forradalom fáradt hullámai fölborzolták a sömjéni dombokat, s törtmart ember volt és a „halál harangja” zengett a fülébe. Míg élt, nem találta helyét Kelet és Nyugat között, mikor már hordáit törte a feldőlt szekér, ott az árokban, a Pest felé vivő országút mentén ismerte meg ájultan, elborult szemekkel hazáját. Ha Pesten járt, az irodalmi társaságokban mélyen hallgatott és szökött a másik szobába, Bihari muzsikájához. Szédülten, kiábrándultan rohant haza, a sömjéni ökrök, füvek, topolyák és istenek közé. Az európai levegővel lélegző Pestet nem tudta megszokni a „bujdosó fakir”. Bujdosott, bujdosott, Kölcsey nyilától megsebezve is, közel volt hozzá a Bakony, képletesen is, a valóságban is. Szegény Csokonai sípoló tüdejével a Hortobágy sívó homokjába loholt. Balassa Bálint Danzigig követte a darvakat és hazajött nyugtalanul Esztergom alá, hogy találkozzon egy ostoba ágyúgolyóval. És Tiborc szószólójával, szegény Katona Józseffel egyhamar végzett a poros aktatenger, s a kecskeméti homoki vinkó. Petőfi valahol belerohant a Küküllő partján az őszi kukoricásba. Ady Endre a szajnaparti Bakonytól a szálas Dunáig keresve kereste a halált. Ütődött „kompország” minden végzetes utasa meg is találta... Dániel gazdával a Magyar Parlag végzett és a kemenesaljai dombokra telepített olimposzi világ. A „győri csatát” ugyan ő is elvesztette, mégis, ha törött bordákkal is, de megértette az új idők szavát s megpróbált élete alkonyán eléje harangozni. Versben ugyan már nehezen ment, a próza nyelvén azonban kollektív népközösségekről a jobbágyság szoros „szerkezet”-éről ír, mint a hazai bajok egyetlen gyógyszeréről és szokatlan bátorsággal odasújt a vallásoknak is, ő, a „Fohászkodás” hajdani költője. Hosszú bolyongás után így érkezett meg mitológiák világából az otthoni tájba, szenvedő jobbágyaihoz, akiknek panaszló keserveit az időtájt mohón itta magába a kecskeméti homok. S így járt Justh Zsigmond is, a múlt századvég zseniális torzója. Békéstől Párizsig ívelt vézna pályája, regényeket írt és a szajnaparti szalonokban szerzett tudásával a magyar parasztot akarta megváltani. Amit Párizsban látott, a Comédie Francaise-ben, úgy képzelte el a békési pusztákon is, saját birtokán. Regényeiben a jövendő magyarságnak az anyaföldben Helyesbítés! A Krónika 1991. januári számában megjelent Bécs Mátyás király korában c. írás szerzőjeként Balogh Zoltán lett megjelölve. A cikket Juhász László „Mátyás király Bécsben” c. történelmi tanulmánykönyvből vettük át. Kideríthetetlen okokból „a nyomda ördöge” most sem aludt és megtréfálta a Szerkesztőséget. Balogh Zoltán „írót” nem ismerjük, tőle sem az idézett, sem más írást nem kaptunk. Elnézést kérünk Juhász László Úrtól. Szerkesztőség: 18 — KRÓNIKA