Krónika, 1991 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1991-03-01 / 3. szám
gyökerező filozófiai világnézetét, szellemét akarta megalapozni. Ő már görcsövön nézi a magyar parasztság kóros bajait. „Az ő barátai” — írja a „Pénz legendája” előtti bevezetésben Mikszáth Kálmán, — „a kaszinóban kártyáznak, vagy Alagon versenylovaznak és valamelyik kis színésznővel regényt szőnek, melyhez sok csipke és főleg igaz kő, smaragd és rubint kell; vadásznak, párbajoznak — ő a mások vérét hányja, s álmodozván véget nem érő útján, regényeket komponál... Úgy kell őt venni, mint egy Párizsból elindult utast, aki hazafelé tart. Még rajta van kocsija kerekén a párizsi sár, lován (pegazusán) a párizsi por, de a gondolata már az alföldi szélmalmokon és kútgémeken jár.” Szegény Justh Zsigmond túl sokéig volt párizsi lakos és igen keveset élt az Alföldön. Mindössze harmincegy évet számlálhatott meg, abból is legtöbbet a Szajna partján és Cannesban, hová új tüdőt ment keresni csillogó szemekkel, mielőtt hozzáfogott volna a békési agyagból kiformálni a sáraranyt. Hogy tudott rajongani a magyar parasztért! Rendkívül nemes, érdekes őslénynek tartotta, akivel érdemes és lehet is megcsinálni a legszebb, legemberibb csudát. Mégis tévedett, mikor Corneille, Molliere, Shakespeare műveit játszotta parasztjaival. A békésmegyei föld esetlen dolgozói nyakukat törték a görög kothumusokon és kibicsaklott a nyelvük a francia klasszikus dráma alexandrinusain. Jót akart Justh Zsigmond, kultúrát vitt a parasztjainak, csak mégsem a nekik valót, a sajátosat, amelynek gyökerei ott húzódtak lefojtva az ugar alatt. Másfél évtized múlva a másik Zsigmondnak, Móricznak kellett jönnie és Bartóknak, Kodály Zoltánnak, hogy napfény felé irányítsák a gyökerek hajtásait. * A magyar irodalomnak sok ilyen eltévedt, félbemaradt torzója van. De minden eddigi eltévelyedésnél kirívóbb, tragikusabb a mostani, ami az új magyar értelmiség egy részében járványszerűen jelentkezik. Vannak tudósok, írók, akik általlépve századokat, kereszténységet, fittyet hányva Európának, eltorzult grimasszal a szocializmus elől rohannak, menekülnek vissza, távoli ködös szigetekre és a görög világ sápadt öbleiben kötnek ki. Vissza, vissza a görög nyugalom és a dionízoszi örömök felé, merüljünk alá jó mélyen a görög vallás életelikitjében, hogy újabb századokat kibírhassunk! — hirdetik Németh Lászlóék. A Tanú „mindenese” ugyan azt mondja, hogy a fölfedezett görögség neki csupán kedvderítő, ösztönzés újabb vállalkozásokra, teremtő kalandok felé kacsintgatás, ámde a nyomában elinduló görögös mozgalom filológusai egy veszedelmesen zavaros és valóságtakaró mítoszt feszítenek a villámló firmamentumra. Tüntetően „sziget”-re vonulnak, gátakat építenek az európai áramlatok ellen. Újra jelszavak röpködnek a szegény ugar fölött ezoterikus magasságban: — „Meg kell teremteni a görög-latin irodalom teljes magyar corpusát!” — Új humanizmust gyúrnak a görögösség talajából: — „A telet látjuk magunk előtt, talán nyíltabb szemmel, mint a háború előttiek... A szétszórt zsidóság és a szellem birodalmában „áthalt” görögség sorsa kísért, bibliát és platóni Államot keresünk a magyarságnak...” — Micsoda szörnyű emigrálás ez a mai valóságok elől! Megfutamodás az egy kevésztől sújtott Dunántúl elől! A rohamosan terjedő szekta-mozgalmak elől! Az összetorlódó magyar sorsproblémák elől! Csúfos menekülése a szellemek, a következmények vállalásától! Tudják, hogy szociális bajok rágják a nemzet testét, azt is tudják, mi segíthetne, ismerik a receptet, de megtorpannak az első akadályok előtt és ész nélkül menekülnek — humanizmust kiáltva — az antik világba, ki a nibelungi ködbe borult „Sziget”-re és se-füle-se-farka „minőségszocializmus”-ba.* Az urbánus szellem humanista őrei a magyar táj fölé „párizsi esőt” permeteznek, a bulvárok szellemi bodegáit, báljait óhajtják fölépíteni a Duna-völgyben. De ott vijjog fejük fölött a turulmadár, rikácsol és Turán felé mutat, a mítoszba burkolt Keletre. A nyugati kalandozókkal egyidejűleg vésztjóslóan bontogatja szárnyát a tündöklő turáni legenda: — „Nyugatból ki — a Keletbe be!” — alakul ki az új tetszetős jelszó, — „akár fizikai helyváltozással, akár népvándorlással is, csak ki belőle!... Mi akkor züllünk a legmélyebb nyomorba, ha a nyugat-európai életforma nem omolna össze, börtön és halottasház az a mi számunkra, ebből az életformából vagy kiszakadunk most, vagy elpusztulunk végleg!” Vissza tehát Keletre, vissza a primitívségbe, átugorni az új orosz pusztákat, hol az igazi finnugor rokon népek, zűrjének, vogulok, cseremiszek, osztjákok most kezdik tanulni a betűvetés mesterségével együtt az új emberiesség ábécéjét, csak el ezektől is, nehogy megmételyezzenek az igazi humánum beléjük gyökerező dús erei. Tagadjuk meg ezeket a legközelebbi rokonokat és fussunk-fussunk legkeletebbre, az ősi bölcsőhöz, hol a sárga, mandsuvágású szem, a mongoloid görbe kard őrködik és készül lecsapni az új, szebb, emberibb világot akaró ázsiai népekre. Igen, a japánok a mi igazi testvéreink, velük kell szövetkeznünk plátói szerelemre. Dilettánsok, fantaszták nyomában új pogány szekták a Hármashatárhegyen levő Pogányszorosban fehér lovat áldoznak, kancatejet isznak és bárány vérrel keresztelnek, leölt állatok beléből újra jósolgatnak. Hajh, szegény Ady Endre mit is rótt fekete betűkkel az Ismeretlen Korvin-Codex margójára: — „Miért iszik kancatejet ma is még, holott nektárt ihatna a magyar? Miért nem képes reagálni és megnyerni önmagát, mikor már úgy sem lehet lovas nemzet? Miért? Miért?! Ravasz ferdítéssel a magyar mondavilág megbízhatatlan tájain kalandozik az alteste szittya sereg, szegény Kézait megtették a turánista történetírók ősének, aki már szerintük a turáni világbirodalomról álmodozott, így lett ősturáni a szelíd Julián barátból is, aki hétszáz évvel ezelőtt Lebédiába indult, hogy megkeresztelje az ott maradt konokfejű magyarokat. És 1991. MÁRCIUS KRÓNIKA — 19