Krónika, 1992 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1992-03-01 / 3. szám

Zsolozsma apám fiaiért Medve Gábor Olvasom a listát. A halálra ítélt falvak, templomok listáját Mea culpa. Nagyot kellett vétkeznem, hogy így megversz, Istenem! Reánk szabadítottad a szomszédos népeket és most morzsolják őseink sírjait. Valóban ennyire bűnösök vagyunk, Uram? Az tény, hogy bűnösök voltunk és gazok is. De nem voltunk rosszabbak hozzájuk, mint saját vérünkhöz. Kenyeret adtunk nekik s némelynek földet is. Iskolát is és meghagytuk nyelvüket. Ezért versz, Uram? Azért, mert nem szeretet vezetett ebben, hanem közöny? Nézz le, Uram, ide a Hargita aljára. Itt építettünk Neked akkor kőből templomot, mikor a fából levőt a tatár égette le. A Te dicsőségedre építettük. Uram, a Te váradnak és iskoládnak is. Szép képeket írtunk a falára, a Te igédet tanítani. A reformáció lemeszelte ezeket a képeket, de a faragások megmaradtak. A karzatra vezető lépcsőnél levő falon van a második és egyben az utolsó eredeti erdélyi címer kőből kifaragva. Jártam ott, amikor egy kicsit megint a miénk volt. Magyar régészek dolgoztak rajta, gyöngéden mosták, kaparták, szerető, remegő kezekkel tárták fel a meszelés alatti félméteres freskót, amit hét évszázaddal azelőtt festett egy ismeretlen erdélyi piktor. Talán egy magyar barát volt és félig levetett csuhában állt az ablakból beszűrődő nyári nap alatt, és az ajkán a nyelvével követte az ecset mozgását, ahogyan a szent képet festette. Talán egy székely suhanc volt, egy Itáliában tanult mesterlegény, aki a szívében hazahozta a lombard eget és ciprusokat, és a germán bűntudat útán látott ördögét. Szép is volt a freskó, szemléletes is, ahogy kibukkant a fehér mészrétegek alól. A poklot ábrázolta: egy kondér, szurok forr benne, tűz ég alatta. Vörös a tűz és sárga, éget a tűz, éget a fekete szurok, ördögök táncolják körül nagy bakugrásokkal. Az elkárhozott lélek jó az üstben, csak a feje látszik ki, egykedvűen, nyitott, kitátott szájjal (ordítva?), kifejezés nélkül, de tudom, hogy nagyon-nagyon szenvedhet. Egy ördög ül egy három lábú széken, az ölében egy másik bűnös lélek fekszik a fenekével fölfelé fordítva, és az ördög fakanállal veri a szegény lélek ülepét. Talán egy házas ember volt ez az ismeretlen művész és onnét a fakanál, a saját tapasztalatát festette volna meg? A kanadai Magyar Kultúrközpont RÁDIÓJA minden szombaton este, 6:30—7:30-ig a CHIN 1540 —AM hullámhosszán. 30 — KRÓNIKA Akárki volt is, még nem ismerte az igazi poklot: a faji és nemzeti gyűlöletet, a szögesdróttal körülvett tábort, börtönt, határt, ahol naponta lőnek le menekülőket, apát, anyát és gyermekeket. Még nem ismerte a buldózert, ahogy a földig dönti le a házakat, ahogy lerombolja a templomot és feltúrja a temetőt. Még nem ismerte a poklok kínját, a halálra ítélt falvak helységnévsorát, s hogy csak ezután dőlnek majd romba, vagy már meg is semmisültek? Nem ismerte a magyar és székely gyermekek sorsát, akiket nagyromániai iskolákba vezényelnek, szülők nélkül, elszakítva mint fától a gyümölcse, mint a letépett falevél, és soha vissza nem térhetnek szülőföldjükre, családjuk élére. Egy új, barbár birodalom rab janicsárai. ♦ A csángókról már senki sem beszél. Pedig ők is élnek, pusztulnak, halnak. Talán negyedmillió magyar él még Kárpátalján, Ung, Ugocsa, Bereg és Máramaros vármegyékben. Az észak-nyugati határon túl valamivel jobb. Csak a nyelv haldoklik, és a jog van megnyirbálva; a buldózerek nem ölnek házat, sem Istenét, sem emberét. De a magyar falvakat, városokat ugyanígy fenyegetik. Csak éppen az innenső oldalon, a Dunával. Épül a gát, nő a folyó. Nyomja, pumpálja a szennyezett vizet a környék kútjaiba. Helyenként magasabb a víz, mint a háztető, csak a gát tartja. Uramisten, mi lesz ha átszakad? Ott tartod majd őrző markodat, felfogod, visszaparancsolod majd a vizet, a vizek áradatját, mint Mózesért tetted? Senki sem sír Csallóköz magyarjaiért, senki sem sikoltja az erdélyi nemzetirtás rémületét, senki sem kérdezi a helyi lapokban vagy a világsajtó tekintélyes kiadványaiban, hogy megálljunk csak, itt, Európában egy nemzet vész el, egy kultúra, amely épp úgy tagja az egyetemes nyugati kultúrának, mint Ile-de France, Skócia, vagy Andalúzia, mi lesz most? A gyarmatbirodalmak csatornalátásuk lóellenzői mögül csak a volt kolóniák önpusztítását látják — és mi sem sikítunk dobhártyákat hasogató vijjogással, hogy „ide nézzetek, ide hallgassatok valami rettenetes történik itt!” De Te, Uram, Te látod és hallod, nyisd ki a népek fülét és szemét, tedd látóvá a világ vakjait és tedd hallóvá a süketek seregét és mutass az ujjaddal, mely az óceánok mélyét a havas hegyeket alkotta és amellyel fúrtad a piciny mélyedést a köldökömön, mutass le oda, hogy mindenki lássa, hogy mindenki hallja: „Ez az én templomom, és ember keze ne rombolja le azt, amit én építettem!”