Krónika, 1993 (19. évfolyam, 1-6. szám)

1993-04-01 / 4. szám

Genocide in Transylvania. Összesen tizennyolc ismeretterjesztő angol könyvet adtunk ki és három folyóiratot, míg végül is dicstelenül elvesztettük minden anyagi erőnket és abba kellett hagyjuk a munkát. Ez amerikai múltunk rövid története. Ha minden szabad földön élő és szabad cselekvési képességgel rendelkező magyar havonta csak egy dollárt áldozott volna a magyar jövendőre, ezt a jövendőt meg lehetett volna menteni. Miért mondottam el mindezt? Mert nem tudok megszabadulni attól az érzéstől, hogy mi magyarok, minden velünk született és bennünk rejlő tehetség ellenére is a világ legélhetetlenebb népe vagyunk. Egyéni tehetségeink révén nagyszerűen tudunk érvényesülni. De együtt? Közös nemzeti céljainkért? Közös jövendőnkért? Ahányan vagyunk annyifelé húzunk és így szekerünk elsüllyed a sárban. Pedig a feladatok ma még nagyobbak mint ezelőtt. Először is nemzetté kell emeljük újra a félévszázados kommunista diktatúra során megtört, hitét vesztett, néppé alázott magyarságot. Népünk nemzeti öntuda­tát kell visszaszereznünk, mert ezen a földön csak nemzetnek lehet hazája. Népnek mindössze otthona van. A Haza: lelki, szellemi, politikai és gazdasági egység. Az otthon mindössze fedelet nyújt, védelmet nem. Feladatunk tehát, ha még van ilyen, kettős. Föl kell szabadítsuk Magyarország „fölszabadult” népét attól a félelmetes lehetőségtől, hogy a jelen idők irányzatát követve a nemzetközi tőke rabszolgájává váljon, nemzeti öntudatának végleges föladása árán. Széles körben ismertetnünk kell a félrevezetett világgal a valóságos magyar múltat, s az igazság feltárása által vissza kell szereznünk szétszakított népünk önrendelkezési jogát. Hogy a mai magyar kormány segítségünkre lesz-e ebben a munkában, azt ma még nem tudhatjuk. Ha pedig ma magunkra maradunk, képesek leszünk-e megfelelni ennek az emberfeletti feladatnak? Ezekkel a kérdésekkel őszintén és becsületesen szembe kell néznünk. Ülésünket tehát a régi magyar „hiszek egy” szavaival megnyitom: Hiszek egy Istenben, Hiszek egy Hazában, Hiszek egy isteni örök igazságban, Hiszek Magyarország föltámadásában. Ámen. Tavasz Fekete István A meteorológia jeles tudomány, és ma már pontos jóslatokat kaphatunk a várható időjárásról. Ezek a jóslatok azután vagy beválnak, vagy nem... Valamikor nem volt ilyen egyszerű a dolog, mert ezt a tudományt csak műkedvelők gyak­orolták, jósok, javasasszonyok, pásztoremberek, nemkülönben levelibékák, mert időjósok az állatok között is vannak, csak legyen aki megérti őket. Nálunk Compó bácsi, az öreg kovácsmester volt az időjós, aki — különféle jelekből — határozottan megmondotta, hogy másnap hozzáfoghatunk-e valami munkához, amihez — mondjuk — derűs napsütés szükségeltetik. Eredj, fiam, Compó bácsihoz — rendelkezett ilyenkor apám —, kérdezd meg, hordhatjuk-e holnap a szénát? Compó bácsi a feltett kérdésre hivatalos komoly­sággal félrecsapta szurkos kötényét, feltette szemüve­gét, és kiballagva az udvarba szigorúan felnézett az égi helyzetre. Kicsit még szaglálódott is, megvizsgálta a kéményből kavargó füst viselkedését, és leeresztve kötényét azt mondta: — Hordhatjátok! Azóta tehát az emberi jóslatokat tiszteletteljes kétkedéssel kezelem, de mindjobban hiszek az állatvilág megnyilatkozásainak, nemkülönben különféle , jelek”-nek. Nem is kertelek tovább — ma már magam jósolok magamnak. Ha például az ablakomban levő madáretetőn estefelé nagy a forgalom, hideg éjszakára van kilátás. Ilyenkor minden faggyúdarabkán egy-egy cinke tornászik, sőt a cinkék ritkább fajtái is megjelennek. Néha egy-egy varjú is letelepszik az etető előtt levő nagy hársfára, és panaszosan fel-felkárog, jelezve, hogy nagyon éhes, de az ablakhoz közel repülni nem mer. Ez a varjúkárogás azt jelenti, hogy tíz foknál hidegebb éjszakára, sőt tartós dermedésre van kilátás. Mostanában megfogyatkoztak cinkéim, várj­at alig látok, sőt pár napja egy harkály repült el visszhangos rikkantással a kert felett, amire egy cinke azt mondta: — Kicsit ér... kicsit ér!... Erre a harkály most már dühösen rikkantott!: — Micsoda buta beszéd ez? Hát nem érzitek, mi van a levegőben?... A cinkék ijedten elhallgattak, mert a harkály részint doktori minőségben az odvas fák mellkasát kopogtatja, részint nagy csőrt és piros sapkát visel; de talán szégyenkeztek is, mert hallgatni illett volna, amikor a levegőben egy pillanatra mintha a Tavasz csapta volna szét meleg, földszagú leheletét. — Tavasz! — gondoltam én is, és álmos kályhámra néztem a lanyhuló szerelem összes jeleivel. De azért nem mondtam ki a végső szót, mert óvatos jós vagyok. A jelek azonban szaporodtak. Egyik éjjel arra ébredek fel, hogy ablakom alatt szól a bagoly. Azaz — őszinte jós vagyok — arra ébredek fel, hogy feleségem azt mondja: — Halja? 1993. ÁPRILIS KRÓNIKA — 17

Next