Nemzeti Újság, 1987 (4. évfolyam, 1-22. szám)
1987-05-15 / 8. szám
1987. május 15. mint törik meg a lámpa fénye és változik bíborrá a borban. Más gondolatom támadt. Van lélekvándorlás? Ha igen, voltam-e előző életemben magyar? Ott voltam-e, mikor Árpádot pajzsra emelték, mikor István király fejére tették a koronát? Hallottam-e az első déli harangszót Nándorfehérvárnál? Harcoltam-e Mohácsnál, Egervár ostrománál öntöttem-e a szurkot a török fejére? Voltam-e kobzos Mátyás udvarában? Bihari nótájára táncoltam-e, vagy gyülekeztem-e Kossuth apánk regimentjébe, mert azt üzente, hogy fogyóban vannak? Hogy létezik az, hogy magyarnak lenni már nem is nemzetiségi kérdés, hanem valósággal betegség, amelytől sohasem lehet megszabadulni? Vagyunk sokan, akik nem is akarunk. Minden alkalommal, amikor azt hallom, “nem érdemes semmit sem csinálni, mit tudunk elérni?” - méginkább felébred bennem a magyar “csakazértis!” Vérünknek melyik sejtjébe, agyunknak mely tekervényébe, lelkünk melyik titkos ágazatába van beleírva kitörölhetetlenül, hogy magyarok vagyunk? A tudósok azt mondják, testünk minden hét évben kicserélődik, sejtjeink naponta elhalnak, helyettük újak keletkeznek. Ezek szerint csak lelkünkben hozhatjuk magunkkal magyarságunkat. A pohárból a bor kiürült, csak néhány csepp maradt az alján. Ahogy néztem, mintha vér lett volna. Vér! Hát persze...a vérszerződés! A pohár serleggé változott kezemben, serleggé, melybe a hét vezér vére folyt, melyből mindannyian ittak, s valahogyan szerződésük a mai napig is érvényben maradt s ránk, utódokra, még mindig kihatással van. Őket kell átkozzuk vagy áldjuk azért, hogy magyarságunkat nem felejthetjük, nem dobhatjuk el, mint egy rongyos ruhát. Az ő fogadalmuk az, amely még ma is fogva tart bennünket s melytől sohasem szabadulhatunk. Ez teszi lehetővé azt, hogy a magyar élhet bárhol a világon, mégis dolgozhat hazája javára. Reggel volt már, virradt az ég alja, mikor búcsúztam őseimtől és gondolataimtól. Jó éjszakát. Ne féljetek.. .Nem lehet ez másként.. .Tovább kell csinálni... Kertész Marianne Dr Endrey Antal könyvei: Hungarian history $28 History of Transylvania $24 Holy Crown of Hungary $12 A fenti árakban a postaköltség is benne van. Megrendelhetők: Dr. A. Endrey, Eastways Road, Fish Creek, Vic. 3959 Le Bernát: Elefántok nélkül se könnyű Törökországi utunk során megnéztünk már mindent, ami a turistáknak kötelező. Álltunk a Márvány-tenger partján, megcsodáltuk a Hagia Sophiát, a Topkapi palota kincseit, lemerészkedtünk a Yerebatan ciszternákba és eltévedtünk a fedett bazár útvesztőiben. Ausztráliában élő barátaink előzetes útmutatása révén aztán egyik este egy török házaspárhoz voltunk hivatalosak, feleségestül. A törökök Isztambul egyik előkelő “háromgarázsos" városnegyedében laktak, ahová sötétedés után, vakító hóviharban érkeztünk meg taxival, így nem is nagyon csodálkoztunk azon, hogy a soffőr a taxiórán jelzett árhoz “sötétségi” és “hóvihar pótdíjat” számolt fel. Szombat este lévén, úgy látszott, hogy ráadásul “hétvégi százalékot” is hozzáadott a viteldíjhoz, úgyhogy végül az aprópénztárcánkat is elő kellett kotorni, hogy valahogy ki tudjuk fizetni. A kocsiból való kikecmergés közben halkan oda is morogtam a feleségemnek: - Látod fiam, indulás előtt mondtam neked, hogy a HILTONBAN olcsóbban megúsztuk volna ezt a mai vacsorát. De ekkor már felégettük magunk mögött a hidat, nem volt vissza út. Belépéskor elsőnek a méretek nyűgözték le mindkettőnket. Csengetéskor már az ajtóban két félmázsás dán dög morgott ránk. A repülőhangárnak beillő fogadószoba kandallójában félázsás fahasábok durrogtak, és még jóformán le sem ültünk, a nyájas házigazda már félliteres poharakban nyomta kezünkbe a skót whiskyt. Az óriás vázákban lötyögő ital, a deréknyi, égő fahasábok kellemes melege pillanatok alatt meggyőzött minket arról, hogy szép a világ. Ezt az eszményi állapotot a későbbiek folyamán csak a vacsora alatt felszolgált fogások zavarták kissé. De az igazság kedvéért meg kell jegyeznünk, erről vendéglátó ,házigazdánk és aranyos felesége nem tehettek. Évtizedes ausztráliai élet után, Ázsiát, Afrikát és a két Amerikát töbször keresztül-kasul járva, - ami az étkezést illeti - konzervatív gyomrunk még mindig nem tudott túljutni a tejföles paprikáscsirkén, a tarhonyáskrumplin és a ludaskásán. A füstölt angolnát és a kirántott békacombnak gyanúsított galambfalatokat igyekeztünk vagy “elbeszélgetni”, vagy óvatosan a tányér szélére tolva a köretmaradékok alá temetni. Ezeket az apró zavaró körülményeket bőségesen pótolta a kellemesen gördülő társalgás, melyben egyikünk sem mutatkozott témaszegénynek. Házigazdánk és felesége kitűnően beszéltek angolul - hamarosan kiderült, sokkal kitűnőbben, mint mi - és főleg az is segített, hogy nem lelkesedtek különösebben a Szovjet Szocialista Köztársaságok Uniójáért. így aztán visszaidéztük a “régi szép időket”, amikor még ők tartottak minket megszállva százötven hosszú éven át, és nem azok a csúnya Folytatva a 16. oldalon 15. oldal