Nemzeti Újság, 1987 (4. évfolyam, 1-22. szám)
1987-06-15 / 10. szám
1987. június 15. muzsikája zengett benne, hanem benne zúgott az egész magyari táj minden hangja. Galambbúgás, farkasordítás, vaddisznó röfögés. Patakcsobogás, folyók rohanása. Hegyek nyögése, völgyek sóhajtása. Búzamezők himnusza, kaszák suhanása. Szablyák törése, nyilak süvöltése. Paripák száguldása, kisbárányok ballagása. Furulyaszó, harangcsilingelés... Gellért püspök térdére támasztotta a könyökét, arcát tenyereibe temette, úgy hallgatta Csilla énekét. Közben ezt mondta: - Ez a nép még nem jutott el oda, hogy maga szerkesszen gépeket magának. Gyönge leánykézzel forgatja a malomkövet, hogy lisztté törje a búzát. Hogy kenyeret, életet teremtsen belőle. Mégis nagy nép ez, bizony mondom neked, Walter. Verejtékkel, vérrel keresi a jövendőt. Közben dalolni tud. Sírva is mosolyogni, dalolni. Ez a magyarok szimfóniája, Walter. - Csodálatos szimfónia - suttogta Walter. - Egy élni akaró nép szimfóniája. Verejtékben, munkában, harcban, szenvedésben is meglátja a dalos jövendőt. CSILLA JÖTT az erdőszélen. Harmat feküdt már a füvön, a csillagok fénye ezüstté varázsolta a harmatot. Csilla meztéláb volt, talpa alól csillanva csillant az ezüst. Kosarát, amelyben nem volt búza már, hanem hófehér liszt, most is a magasba emelte, a feje fölé, mintha azt várta volna, hogy az égből is rácirógasson valaki. És csak énekelt, hajladozva, a szélben lengő búzakalászok ritmusára. Kosarát maga elé buktatta, olybá tűnt, belecsókol a kosárba, mégse lisztes az orcája, hanem inkább úgy rózsállott, mint az erdő megött készülődő hajnal. Vászon inge lecsúszott egyik válláról s szabadon mutatta szép, telt, barnapiros mellét. Gellért püspök és Walter megdöbbenve nézték s mind a ketten megérezték, hogy a kép, amit látnak, az élet, az ígéret, a jövő szimbóluma. Mi magyarok, joggal várhatunk nagy dolgokat a Mária-évtől, hiszen mi soha nem lankadtunk a Szűzanya tiszteletében és szeretetében. Ez a rendkívüli szentév felújítja bennünk a háború utáni Boldogasszony-évet szülőhazánkban. Bár letörve, megalázva, sárba tiporva, a szenvedő ország és népe akkor is Nagyasszonyába helyezte bizalmát. Micsoda hitbeli felbuzdulás áramlott keresztül az összeomlott ország népén vértanú hős lelki vezére, Mindszenty bíboros prímás vezetésével! Bárcsak ez a Mária-év a szebb jövő hírnöke lenne! Az amerikai magyar ferencesek Tollas Tibor: Attila Jött utak, idők végtelen ködéből Hol őse törte be a Nagy Falat. S a Jang-cse-kiang iszapos ölétől Indult a had, hol milliókra fényt dőlt A homokba fúlt városok alatt. Mozdult egyet s az Uralon átlépett, Egyre Nyugatra, túl az Alpokon. A fehér kőből már Toscana kéklett, Olajfák lombja sátort vert a fénynek, S a fénybe szökkent mind a hét halom. Az Örök Város kapuját kitárta És Európa térdre kényszerült. Máglyás falvaknak karma hullt a tájra, S a bukó napnak bíborszínű gyásza Fölött nyergében, mint a végzet ült. Lovas szobrát a vén idő bevéste, S bronzba öntötte ki az alkonyat. A völgybe dobbant Ázsiának népe, Kürtök iogtak, s tűzcsóvák elébe Megkongatták a harangokat. ...S fehér palástban jött felé a csendben - Lándzsa-erdők közt magányos kereszt - A kor küszöbén úgy állottak ketten, Egymásnak feszülő Erő és Szellem, Múlt és jövendő kapuja felett. Ki évezredek távlatából nézett, Átlátott percnyi győzelmek falán. És látta Rómát boldog vőlegénynek, Ki holnap a vad Hunnia elé megy, S keresztet hord a mongol lány, anyám. Mert vandálok és gótok elpusztultak, De élsz te Róma, s benned élek én. Örök jövőnek fia és a múltnak, Latin apámnak, s anyámnak a hunnak, Itt Európa pannon-szögletén. Kovács István: Beolvasztás Előbb a regölést aztán a regét Előbb a földet aztán az otthont Előbb az iskolát aztán a nyelvet Előbb a hitet aztán a fejfát Előbb a jövőt aztán a múltat és mindezt egyszerre jelenidőben 13. oldal