Nemzeti Újság, 1988 (5. évfolyam, 1-33. szám)
1988-08-22 / 24. szám
10. oldal NEMZETI ÚJSÁG 1988. augusztus 22. PADÁNYI VIKTOR: UTAZÁS Bayernstüberlben Azok kedvéért, akik nem tudnak németül, gyorsan előrebocsátom, hogy Bayernstüberl nem ország, nem is országrész, nem megye, vagy járás, sőm még csak nem is falu. Bayernstüberl vendéglő Garmisch-Partenkirchenben - hogy egészen pontos legyek: Partenkirchenben - s néhány száz bujdosó honfitársammal úgy kerültünk oda egyszer évekkel ezelőtt, hogy egyik nemzeti ünnepünket tartottuk meg ott a garmischi magyar - no meg a moszkvai orosz - rendezőség akaratából. Mint az ünnepély szónoka, mindjárt a Himnusz után következtem, engem Lisz H-moll balladája követett, amellyel egy finom arcú magyar asszony ajándékozott meg bennünket, s utána Nyírő József olvasta fel Pünkösd című bűbájos elbeszélését, amelyet én abban a fáradt idegzsibongáson keresztül hallgattam, ami főleg azok előtt ismeretes, akik valamilyen nagy koncentrációt kívánó szellemi erőfeszítés után válnak passzív és lusta és belsőleg ernyedt hallgatóivá egy jó műsornak. Hogy tulajdonképpen hol kezdődött mindaz, ami itt most következik, nem is tudom. Nyírő olvasott, a kézirat lapjai zizegve cserélődtek egymás után és én odahallgattam egy darabig. Saját beszédem történelmi reminiszcenciái azonban tovább játszottak bennem, vagy talán az a finom, lírai és bölcselkedő próza indított el, amivel Nyírő József, a földönfutó és mindenét elvesztett bujdosó csatázott egy kis bajor falu miséjén Pünkösd napján az Úristennel, elég az hozzá, hogy az utolsó, amire Nyírő zsongító és pihentető patakjának halk csörgedezéséből emlékszem az, hogy Úrfelmutatás előtt az ölébe kéredzkedett a kicsi Inge. Talán annál a gondolatnál keltem útra ott a Bayernstüberl nagytermében, hogy, Istenem, milyen siratnivaló is az, hogy olyan rettentően sokan vagyunk mi magyar bujdosók idekint, hogy szinte minden kis falucskában elpottyantott egyetkettőt közülünk a nagy vörös forgószél, mely kifújt bennünket Magyarországról, vagy talán a finom kép kapott meg a maga torz és paradox hátterével a kétesztendős kicsi szöszke, német Ingéről, aki a felajánlás szentimentális perceiben, a közeledő Jézus előtt olyan megható bizalommal ült bele egy komor és szomorú és vadidegen külföldi úr ölébe, aki mellette ült a templomban a maga sötét politikai múltjával, hiszen író volt, ami népellenes bűncselekmény, meg országgyűlési képviselő volt, ami háborús bűncselekmény. Egy szó, mint száz, pontosan már nem tudok visszaemlékezni, de elég annyi, hogy...hogy aztán mi történt a kicsi Ingével ott a misén, azt talán sohasem fogom megtudni, mert akkor én már azon tűnődtem, hogy vajon milyen régi lehet az a kis bajor templom az Ingéék falujában és vajon Nyírőeken kívül járt-e már ott magyar valaha? És akkor már nem voltam Bayernstüberlben, hanem vagy ezer esztendővel odébb. * Kilencszázháromban... nem, akkoriban aligha járhattak magyarok a kis Inge faluja táján, mert akkoriban Stájerországot járták, kilencszáznégyben meg Burgundiát. Kilencszázhétben Niederbayerben száguldoztak, kilencszáznyolcban Északnémetországot barangolták be és Brémát égették fel. A kicsi Inge faluja tájékán kilencszáztizennégyben járhattak, vagy kilencszázhuszonnégyben...inkább kilencszázhuszonnégyben, mert kilencszáztizennégyben itt jártak, ezen a vidéken, ahol most vagyunk, s a kicsi Inge faluja messze van ide... Igen, itt jártak ezen a vidéken. A Duna irányából lovagoltak dél felé, körülbelül azon a vonalon, ahol most a München-Garmischi vasútvonal vezet. Polling is ezen a vonalon van, nincs messzebb ide negyven kilométernél és az öreg pollingi templom egyik oltárképe, nem valami nagy szeretettel ugyan, de az ő látogatásukról beszél. Pollingból errefelé kellett lovagolniuk, hiszen a Staffelsee feleúton van Polling és Garmisch között, és ott is felégettek egy apátsági templomot, amint a seehauseni plébánia öreg írásai mesélik, mert ott próbálta feltartóztatni őket a werdenfelsi gróf, aki aztán dél felé menekült saját werdenfelsi hegyei közé, s a hegyek közé a Lojzach-völgyön kellett haladniuk a patak folyását követve. Dehát nini...hisz a Lojzach meg itt folyik ötven lépésre ehhez a Bayernstüberlhez, és hát... Hé, állj meg Nyírő József, hagyd most békén a kicsi Ingét, figyelj egy kicsit, hát nem látod, hogy ott, pont előtted, az első széksor közepetáján hogy ég, lobog a tábortűz? Figyelj csak. Jobbkézre tőled, alig negyven lépésnyire, a patak mellett, ott, ahol most a kőhíd van, ott állnak a lovak a térdig érő fűben, s mellettük egy nagy fehér kövön ülve bóbiskol egy üstökbe csombékozott hajú legény, aki rettentő dühöseket horkant, valahányszor helyreegyensúlyozza magát bóbiskolás közben, a többiek meg itt üldögélnek meg heverésznek a tűz körül, itt ezen a szent helyen, ahol most mi ülünk, és az egyik közülük, egy sebhelyes képű, szíjjal és cserzett vénember mesél...ahogy most te mesélsz nekünk, csak éppen nem azzal az Istennel viaskodik, amelyikkel te viaskodtál Pünkösd vasárnapján, hanem azzal a másikkal, tudod, akit még a Dontól, vagy éppen az Uralon túlról hoztunk magunkkal... Igen, a tűz hamvadozik, lustán felfellobban néha s lobbanásait amonnan fentről, az éjszakába borult hegyoldalról, a fák közül lesik lapulva és dideregve a partenkircheni bajor parasztok, akik odamenekültek hajnalban, mikor felzavarták őket a werdenfelsi gróf megtépázott emberei, és