Nemzeti Újság, 1988 (5. évfolyam, 1-33. szám)
1988-08-29 / 25. szám
10. oldal NEMZETI ÚJSÁG 1988. augusztus 29. ZAS LÓRÁNT: a taplógombás ember Oroszul szólított meg, óvatosan körülkémlelve, hogy hallják-e a hangját. - Akarsz vásárolni emléket? Lassítottam, majd melléje sétáltam. Negyvenes lehetett, napégette és szikár. Öltözete nem illett ebbe a képbe. A szürke színek domináltak, poros és néhol szakadozott szegéllyel. - Mit adsz el? - kérdeztem oroszul és a szemébe néztem. A szemei határozottan fáradtnak látszottak és valami nyugtalanság sugárzott belőlük. Vártam az ajánlatot. - Inkább nézd meg - válaszolt és fának támaszkodott alakja óvatosan hajolt a kis bőrönd tetejéhez. Akkor vettem csak észre a bőröndöt, a fa és az ember árnyéka teljesen eltakarta. Fejfedők különféle alakzatban. Nem kalapok, nem kucsmák, nem is sapkák. Nem tudtam hirtelen, hogy minek nevezzem, olyan furcsák voltak, sárgásbarnán és szinte formátlanul. A napfény szikrázott, a szállodák nyolctíz-tizenöt emeletes óriásai bágyadtan úsztak a melegben, a fürdőzők zsivaja távoli égmormogásnak tűnt csak. Mamaia, a Fekete-tenger parti üdülő délutáni életét élte sugárzón és gondtalanul. Hol szerezted ezeket? - Miért érdekel? Különben... Erdélyben - és dacosan rántott egyet a vállán. - Erdélyben? - döbbent belém a bizonyosság. - Erdélyben? - Erdélyben! Veszel vagy nem? Nyolc les darabja. - Persze, hogy veszek. De miért beszélünk oroszul? - fordítottam magyarra. A férfi felegyenesedett, szivárgó pirosság kúszott az arcára és hirtelen felmarkolt két darabot a bőröndből. - Magának nem kell fizetni. Az első magyar két hét óta. Azt hittem, még nem jöhetnek. 1960-at írtak akkor és valójában az első turista csoporttal érkezhettem. - Üljünk be valahová - invitáltam és lecsaptam a bőrönd fedelét. Masztikát ittunk, édeskés íze sós lett a számban. Sokáig nem akart megszólalni. - Kell a pénz. És itt gondtalanabbak az emberek. Sokat tudok eladni. Ezért szöktem le. - Szökött? Nem értem. - Az egyik megyéből itt tartománynak hívják - szabályos útlevél kell a másikba. Ideje engedélyt szerezni majdnem lehetetlen. Pláne magyarnak, így nem kértem engedélyt. Szöktem. És a vonaton igazoltatnak. Hát felváltva gyalogoltm és a gyorsabb szakaszokon a vonat. Eltelt egy kis időbe. - Sokan vannak magyarok? - Vannak, de szétszórtan. Ahol több magyar volt, oda románokat hoztak, vagy magyart vittek máshová. De azért vagyunk. - Munka? - Van. Csak a pénz kevés. Ezért is jöttem. Négy gyerekem van. És... Látta a vasút mellett dolgozó katonákat a Kárpátokban? Munkaszolgálat. Többnyire magyarok. Valahogy nem jött hang a torkomra. Néztem, néztem és már nem is az embert láttam. A Kárpátokat. A fenyveseket és a fából épített házakat a hegyoldalakon. - Menjünk - érintette meg a kezemet. - Feltűnő ez itt így. A két taplógomba Pesten, az íróasztalomon feküdt sokáig. Sokan kérdezték, hol szereztem. Nem mondtam el a történetet. - Erdélyből...- feleltem halkan. (Az író “Ülsz” című kötetéből) Tollas Tibor: útmenti fák Az árokpartról így tanítanak: az út magában hiábavaló hajsza az üres égtájakon át, vesszőfutás csípős percek között * Állj meg a tájban, eressz gyökeret a porsó időben. Nézd az út ezüst kígyóként kúszik már feléd, fogai közt nem mérget, elsüllyedt világok aranygyűrűit kínálja. Állj meg mint mi, hogy utolérd magad, homlokod így magasodjon az égre s földbemarkoló gyökereiddel a lapos rohanás ellen, légy ég felé szökő tiltakozás, súlytalanul Nézd a tűzhalálra ítélt fák lombos füstjét, ahogy gyökereikig elszakadva, súlytalanul és kéken egyre magasabban szállanak, mint a felszabadult fák mennybemenetele.