Nemzeti Újság, 1989 (6. évfolyam, 1-13. szám)

1989-05-01 / 13. szám

10. oldal NEMZETI ÚJSÁG 1989. május 1. Könyvszemle “Varázskör” Tollas Tibor új verseskötete elé Lapunkban már hónapokkal ezelőtt írtunk Tollas Tibor előkészületben lévő új verseskötetéről. Most, hogy a könyv Ausztráliába is megérkezett, örömmel közöljük Csepelyi Rudolf ismertetését. Fogynak az olvasó emberek. Különösen a vers­olvasók. Mégis, ha be nem fogadó lelkek föld­jére ömlik is a szó, a költők nem fogyatkoznak. Kísérem innen a hazai versirodalmat. Ma már lehet. Jön a könyv, csak rendelni kell. A szivárvány minden színében ömlik a vers, áll elénk a költő érzékenysége, különleges szivacsával szíva fel az életet, és mutatva egyben magát is: amivé lett, amit a tiszta magából, mivel e földre születünk, megőrzött. Az igazi mélyen olvasó ezt az arcot keresi a mű mögött. Jönnek a kötetek hazulról, és mit talál az ember, milyen arcképcsarnokot? A szenvedés­nyomok keserű ráncait, átkot, néha torz fintort, vigyort és nagy-nagy ürességet. Nem a versek - hiszen azok lehetnek brilliánsak — a mondanivalók; a sorok végén kinyújtott kéz nem mutat sehova, vagy csak nagyon ritkán jelez felfelé mutató irányt. Lehet, hogy korunk üressége, vagy a negyvenéves reménytelenség nyomta rájuk bélye­gét, és olyanok lettek, mint akik már a hitet sem akarják hitetni, felásni magukból a reményt, mintha ezek forrását is elvesztették volna. Csak állnak a parton és nézik, milyen szennyesen, milyen hábor­gón folyik a Nagy Víz, mi mindent sodor el, és észre sem veszik: apró csónakokon hogy eveznek, mit mentenek át a világnak a még ártatlanok. Ennyi kívánkozott bevezetőül, hogy érzé­keltessem Tollas Tibor költői egyéniségének érintet­lenségét, ma már ritkaság számba menő lelkivilágát, ami azért nevezhető ártatlannak, mert azon a késdobáló izmusok, az istenteperő káromlások, a maga sorsának tömény szenvedése ellenére sem esett ártás. Egy lelkileg üressé torzult, szellemileg eltudományosult világban úgy mentette át magát, hitét, ifjúságában nevelt eszmevilágát, hogy közel hetven év sokszor véres ködön át is tisztán lát fel Istenéhez, vissza faluja utcáiba, anélkül, hogy a körötte harsonázó tévedések közepette valaha is eltévednék. Pedig hosszú és keserves volt az út, amíg verseit rótta: börtön és szénbánya szenvedése, a hazátlanságé, és a testi bajok egymásutánja. Nem lett tőle sem cinikus, sem keserű, mint annyian mások. Nem átkozta el őreit, nem hadakozott sorsa Istenével, nem vált oldalpáholyban ülő, ítélve méricskélő világpolgárrá, és eszméit nem csak szavalta, de élte is. Nem akarok hontalanságunk világjárója­ként az eszméjét éltető lap fenntartásáért folytatott szüntelen küzdelméről beszélni. Ezt minden olvasó ember tudja. Sokkal inkább arról, hogy a múlt év végén megjelent új kötetében, a VARÁZSKÖR- ben, ez a lelkiség hogyan összegezte magát. A VARÁZSKÖR-t két főmotívum vonja maga köré. Beburkolózik a gyökérig visszanyúló múlt és a jelen varázskörébe. De ez a kettő szinte lánccá fonódva ér egymásba össze. Úton-útfélen íródott versek ezek, és a kötet jelentős része kórházi ágyon, utóbbi betegségének hat hete alatt. A Kreuth- i szanatórium ágyán utazik hátra és elére, így számolom: Miskolc és Barca, ülj fel a füstös kis vonatra, hosszú az út, harminc kilométer... New York - Cleveland közt hányszor fér el? A Velence melletti Cavallinoból, ahol betegsége után gyűjt ismét testi erőt, így ír: Anyja arcát a vak - tapogatom a térképet, mely jelzi otthonom. Ujjam hegyén, sima papíron át érzem az erdős Bükknek bársonyát.­­ És ezzel a tapogatózással jut vissza szeretett anyja majálisáig és sírdombjáig, versei első terjesztőjéig, édesapjáig, a szépanyjáig nyúló rokon­ság mellett az iskola- és játszótársakig. Mindezt olyan egyszerűen, olyan természetes könnyedség­gel, hogy az olvasó egyszeriben nem csak érti, de a maga sors­ útján keresztül minden szívdobbanását együtt érzi a zenélő verssel. Ez a múlt varázsköve. A jelené a küzdés a létért a múlás ellen. A beteg testben a legtöbb költőn ilyenkor szinte pszichózissá váló halálfélelem lesz úrrá. Tollasnál ennek nyoma sincs. Elfogadja és várja sorsát, bármi rendelés is teljesedik be rajta. Holtvágányra tolt gyorsvonat, várod elrendelt sorsodat, jobbra fordul, vagy így marad? - írja “Kórházban” című versének kezdő soraiban. Nem rajong Istenéhez, csak kitárja magát Teremtőjének, szépséges, sejtető szavakkal. Zsoltárt fú a szél az éjben, jaj, ha elsodor, vele zúg az árokszélen egy csipkebokor. Az útrakészülő ember mély gondolatai forognak a jelen varázskörében, melynek csendjébe néha még belehasít a börtönévek fájdalmas emléke, maga köré varázsolva szenvedő társait és új reményként az általa is táplált hazai “búvópatak” nemzedék ölelését. A két KÖR között van azonban valami rendkívüli, irodalmilag igen ritka furcsaság: a testi lét táplálóját, a sokfajta, sokízű eledelt énekli meg a költő a “Bujdosó ízek” című ciklusában. Azokat:

Next