Nemzeti Újság, 1990 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1990-09-01 / 9. szám
1990. szeptember 1. NEMZETI ÚJSÁG nem hagyta el magát, és 1864-ben újból megnősült. Második felesége a tasmániai Launcestonból származó Bertha Hudson volt, akitől 1865 és 1883 között tíz gyermeke született. A Leviny gyermekek valamennyien “Budá”-ban születtek és ott is nőttek fel. Leviny kezdetben a legjobb melbournei internátusokba küldte gyermekeit, de mikor az ausztrál bankok sorra összeomlottak a 90es években, bizonyos anyagi nehézségeket szenvedett ő is, és a gyermekek nevelését egy házitanító vette át. Ezekben az években, Leviny jelentősen átépítette “Budát”. Ahogy a ház ma áll, nemes arányaival és zöldre festett zsalugátereivel (lányai - akik magyarul egy szót sem beszéltek - még idős korukban is ragaszkodtak ahhoz, hogy a zsalugátereket csak zöldre szabad festeni), szinte egy 19. századi magyar nemesi kúria előtt képzelhetjük magunkat a Felvidéken. Leving gyönyörű parkot is képezett ki a ház körül, melynek fejlesztését maga irányította. Az itt látható európai fákat és dísznövényeket a neves német botanikus, báró Ferdinand von Müller ültette, aki a melbournei Botanikus Kertet és más neves ausztráliai parkokat is alapította. Leving három kertészt alkalmazott a park ápolására, és hosszú órákat töltött itt, minden részletet gondosan kitervezve, míg “Buda” és környezete messze földön híres látványosság lett. “Buda” berendezésében ma is ott találunk több bútordarabot, melyet Leving 1853-ban magával hozott Európából, így egy biedermeyer garnitúrát (mely valószínűleg Bécsben készült) és egy “Regulator” órát, mely mindig a helyes időt mutatta. A falakon, neves ausztrál festőművészek alkotásai mellett, a 80-as évekből származó, megfakult fényképeket is láthatunk Budapestről és Szepesszombatról. Az egész épület, mai elhanyagolt állapotában is, egy gazdag és kitűnő ízléssel megáldott ember képét vetíti elénk. Bár Leving már olyan jómódú volt, mikor “Budát” megvette, hogy kereső foglalkozást többé nem kellett folytatnia, az első években két csodás ötvösmunkát készített: az egyik egy arany tintatartó volt, melyet az 1861-es londoni világkiállításon mutattak be, a másik egy ezüst kupa, melyet Ausztrália nagyobb városain kívül több európai országban is kiállítottak. Ezeken kívül maradt utána számos gyönyörű ékszer-tervezet, de hogy ezeket megvalósította-e, azt ma már nem tudjuk. Legkisebb lánya, Leviny Hilda emlékezete szerint Leviny Viktória angol királynő számára is készített egy hatpercet, de ezt nem lehet megállapítani. Az a néhány darab azonban, ami megmaradt műveiből, az ausztrál arany és ezüstművesek közt a legelsők közé sorolja. Ausztráliában töltött hosszú évei ellenére, Leving állandó kapcsolatot tartott fent szülőhazájával és rokonaival. Még a 90es években is rendszeresen levelezett egyik unokaöccsével, Brosz Frigyessel, kinek Szepesszombatból írt leveleit ma is olvashatjuk, ha “Budát” felkeressük. Ezek a levelek németül íródtak - úgy látszik, Leviny könnyebben levelezett ezen a nyelven -, de igaz magyar szívről tanúskodnak, s hogy Brosz maga, német neve ellenére, már az elmagyarosodás útjára lépett, a leveleiben ismételten előforduló német nyelvtani hibákból is kitűnik. Brosz levelei igazi kortörténeti dokumentumok, részletesen beszámolnak a Felvidék mindennapi életéről, gondjairól és bajairól, és a rokonság helyzetéről, s hogy Leviny élénken érdeklődött ezek iránt, azt Brosznak az a levele is tanúsítja, melyben megköszöni a Leviny által egyik rokona gyászszertartása alkalmából a helybeli luteránus templom részére küldött nagylelkű adományát. Leviny más magyar emigránsokkal is kapcsolatban állt, és a Kossuth-emigráció egyik neves tagja, a papköltő Rónay Jácint, a 60as évek elején “Budán” hosszabb időre meg is látogatta. A Leviny család egyik féltve őrzött kincse Rónaynak egy Leviny számára írt kis angol nyelvű verse, melyen az öregedő hontalan bizonyára sokat elmélkedett, miközben kertje terebélyesedő fái között sétálgatott: Hungary, ту native land, name ever dear to me! When shall my sorrows have an end, Thy joys when shall I see? (Ó Magyarország, szülőhazám, te mindig drága név nekem! Mikor érnek véget fájdalmaim, mikor látom viszont örömeid?) Azonban soha többet nem hagyta el Ausztrália partjait, s mikor 1905-ben 87 éves korában eltávozott az élek sorából, a castlemainei temetőben helyezték örök nyugalomra. HUNGARICUS VIATOR 13. oldal TOLLAS TIBOR: útmenti fák Az árokpartról így tanítanak: az út magában hiábavaló hajsza az üres égtájakon át, vesszőfutás csípős percek között Állj meg a tájban, eressz gyökeret a porló időben. Nézd az út ezüst kígyóként kúszik már feléd, fogai közt nem mérget, elsülyedt világok aranygyűrűit kínálja. Állj meg mint mi, hogy utolérd magad, homlokod így magasodjon az égre s földbemarkoló gyökereiddel a lapos rohanás ellen, légy ég felé szökő tiltakozás.