Ősi Gyökér - Magyar Kulturális Szemle, 1982 (10. évfolyam, 1-6. szám)

1982-11-01 / 6. szám

Márai Sándor: 1956 MENNYBŐL AZ ANGYAL menj sietve Az üszkös, fagyos Budapestre Oda, ahol az orosz tankok között hallgatnak a harangok. Ahol nem csillog a karácsony, Nincsen aranydió a fákon, Nincs már, csak fagy, didergés, éhség. Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék. Szólj hangosan az éjszakából: Angyal, vigyél hírt a csodáról. Csattogtasd szaporán a szárnyad, Repülj, suhogj, mert nagyon várnak. Ne beszélj nekik a világról, Ahol most gyertyafény világol, Meleg házakban terül asztal, A pap ékes szóval vigasztal, Selyempapír zizeg, ajándék, Bölcs szó fontolgat, okos szándék. Csillagszóró villog a fákról: Angyal, te beszélj a csodáról. Mondd el, mert ez világ csodája: Egy szegény nép karácsonyfája A Csendes Éjben égni kezdett — És sokan vetnek most keresztet. Földrészek népe nézi, nézi, Együtt csodálják, sok ez, soknak. Imádkoznak vagy iszonyodnak, Mert más lóg a fán, nem cukorkák: Népek Krisztusa, Magyarország. És elmegy sok ember előtte: A Katona, ki szíven döfte, A Farizeus, ki eladta, Aki háromszor megtagadta. Vele mártott kezet a tálba, Harminc ezüstpénzért kínálta S amíg gyalázta, verte, szidta: Testét ette és vérét itta — Most áll és bámul a sok ember, De szólni Hozzá senki nem mer. Mert ő sem szól már, nem is vádol, Néz, mint Krisztus a keresztfáról. Különös ez a karácsonyfa, Ördög hozta, vagy Angyal hozta — Kik köntösére kockát vetnek, Nem tudják, mit is cselekesznek, Csak orrontják, nyínak, gyanítják Ennek az éjszakának titkát, Mert ez nagyon furcsa karácsony, A magyar nép lóg most a fákon. És a világ beszél csodáról, Papok papolnak bátorságról. Az államférfi parentálja, Megáldja a szentséges pápa. És minden rendű népek, rendek Kérdik, hogy ez mivégre kellett. Mért nem pusztult ki, ahogy kérték? Mért nem várta csendben a végét? Miért, hogy meghasadt az égbolt. Mert egy nép azt mondta: „Elég volt.” Nem érti ezt az a sok ember. Mi áradt itt meg, mint a tenger? Miért remegtek világrendek? Egy nép kiáltott. Aztán csend lett. De most sokan kérdik: mi történt? Ki tett itt csontból, húsból törvényt? És kérdik, egyre többen kérdik. Hebegve, mert végképp nem értik — ők, akik örökségbe kapták —: Ilyen nagy dolog a Szabadság?... Angyal, vidd meg a hírt az égből. Mindig új élet lesz a vérből. Találkoztak ők már néhányszor — a gyermek, a szamár, a pásztor — Az alomban, a jászol mellett, Ha az Élet elevent ellett, A Csodát most is ők vigyázzák, Leheletükkel állnak strázsát, Mert Csillag ég, hasad a hajnal, Mond meg nekik — mennyből az angyal. Emlékeim.. Sok éve annak jaj de régen, mondhatnám úgy is, hogy hajdanán, hisz ha vissza­nézek látom azt, hogy valóban rég volt, mert hajam is már öszbeborult. Gondolataimban az óvodás évekre emlék­szem, azt mondván, szép volt. Sok mindenre megtanítottak bennünket kicsi korunkban. Játszadozva énekelve neveltek a tisztaságra, pontosságra és felelőségre is. Nagyon szerettem óvodába járni és a kis pajtásaimmal játszani. Abban az időben óvodában is és az iskolában is volt tanítás délelőtt is délután is. Ki ne emlékezne arra a kis nótácskára, hogy. .. „ha esik is mindhiába el kell menni óvodába”. Hát velem is ez történt. Egy hideg novemberi reggelen igen hideg eső esett és az édesanyám nem engedett el az óvodába. Kegyetlen sírást csaptam, hogy az nem le­het, mert az énekbe azt tanultuk, hogy ha esik is.. . stb. De én csak üvöltöttem, hogy az óvó nénitől ki fogok kapni, mert..., aztán a nagymamám az ölébe vett és vigasztaló szavai és simogató kezei alatt elaludtam. Nem tudom pontosan, négy vagy öt éves voltam és készültünk a karácsonyi pásztor­­játékra. Ami itt történt velem, ez valóban olyan komoly dolog volt számomra, hogy egy életen át nem tudom elfelejteni azt, hogy nekem megértőnek és lemondónak kell len­nem másokkal szemben. Érzékeny lelkű kis­lány voltam és sajnos maradtam is. Nagyon kell vigyázni a gyerek­nevelésnél, mert a gyerek lelke és elméje olyan mint a szivacs.

Next