Ősi Gyökér - Magyar Kulturális Szemle, 1983 (11. évfolyam, 1-6. szám)
1983-07-01 / 3-4. szám
ERKEL FERENC Békés megye székhelyén, Gyulán született 1810-ben; meghalt 1893-ban, 83 éves korában. Erkel Ferenc volt a megteremtője a magyar nemzeti opera műfajának. Legnagyobb alkotása a 3 felvonásos, 1861-ben bemutatott Bánk Bán című operája, amelynek szövegét Katona József drámája nyomán Egressy Bény szerezte. — Számos egyéb műve közül kiemelkedik még a Báthory Mária című operája, amellyel 1840. augusztus 8.-án lép a közönség elé majd 1844-ben megszületik következő remekműve, az Operaházunkban ugyancsak állandóan műsoron lévő gyönyörű rendezésben adott Hunyadi László. Ugyanebben az évben írja meg Kölcsey Ferenc költeményére a nemzeti fohászunkat, a Himnuszt, amelyet népünk nemzeti imájaként fogadott el. Későbbi művét, a „Dózsa György” című szintén történelmi tárgyú operát a kiegyezés évében 1867-ben szerezte, amit 1874-ben a Brankovics György követ. Zseniális alkotóerejének utolsó munkaperiódusában Pest és Buda zenekedvelő, művelt közönsége megismerhette a Névtelen Hősök (1880) és a gyönyörű zenéjű István Király című nagy dalműveit. Zenedrámáiban főképpen a magyar történelmi múlt eseményeivel és hőseivel foglalkozik. Műveinek muzsikáját művészi formákba öntött izzó hazafiság hatja át és rajta keresztül sugározza a mélyen átérzett és kemény gerincű, megalkuvást nem ismerő magyarságát a közönség felé. Egyetlen vígoperája, a Sarolta, nem hozott számára babért; éppen úgy, mint ahogy nagy kortársa és mintaképe, Giuseppe Verdi sem tudott sikert elérni a drámai műveit követő Pünkösdi Királyság című dalművel (olaszul: Un giorno di regno; milánói Scala, 1840.). Erkel Ferenc pályafutása Erdély kultúrközpontjából, a Kincses Kolozsvárról indult el. Innen a pesti német színházba került, ahova annak igazgatója, Schmidt Sándor szerződtette másod-karnagynak havi 100 ezüst Forint, azaz százszor 60 krajcárt kitevő gázsival. Művészete izmosodik, fejlődik, hogy később Liszt Ferenccel együtt neve a magyar zeneművészet legdicsőbb helyére kerüljön. Mint zongoraművész és kitűnő karnagy is méltó sikereket aratott, majd mint kiváló zenepedagógus alapozza meg hírnevét, megszerezve a még ma is fennálló Filharmóniai Társaságot, amely elsőrangú működésével az egész világon ismert volt. Sokoldalú talentumával, zsenialitásával, termékeny és izmos alkotásaival irányt mutatott a fejlődésnek indult nemzeti zene világában, és elmondható, hogy művészete forrása lett az egész későbbi zenei műveltségünknek. Neve és működése összeforrt a nemzeti zeneéletnek úgyszólván minden hajtásával, és az energikus, erős lélekalkatú, komoly, eléggé szótlan természetű, nagy muzsikus népszerűsége és tekintélye állandóan emelkedett a magyar közvélemény előtt. Igazgatója volt a Zeneakadémiának, majd báró Podmanitzky Frigyes, a Magyar Királyi Operaház első intendánsa, az Operaházunk megnyitásának évében, 1884-ben, ráruházza a legmagasabb zenei intézményünk vezetését, és annak megnyitó ünnepi műsorán műve, a Bánk Bán szerepel. A pesti német színházbeli ifjúkori működése alatt szakadatlanul tanulmányozta kora nagy muzsikusainak műveit, akiknek a neve ékesítette a Színház színes plakátjait. Weber, Auber, Mozart, Rossini, Donizetti, Bellini, Meyerbeer és a nagy olasznak, Verdinek a remekei voltak műsoron. A legnagyobb hatással Verdinek a zsenialitása volt rá, és annak erős hazafiassága is eszményévé vált. Így érlelődött meg benne a nagy elhatározás, a nagy cél: a magyar nemzeti opera műfajának életre keltése, megteremtése. Meg akarta mutatni, hogy az ősi magyar, és különösen a székely népi muzsika gyökereibe nyúlva lehet és mindenáron kell is művészi formákba öntött operazenét írni és hogy az opera muzsikában is éppen úgy megcsillanhat a magyarság faji karaktere, jelleme és jellege, mint amilyen izzó magyar hazafiság érzete ömlik ki a nagy magyar remekírók költészetéből: Vörösmarthy, Kölcsey, Katona József, Petőfi Sándor és a nagy mesélő Jókaynak aranytollú poéziséből. A nagy mester-legmaradandóbb érdeme pedig az, hogy ezt a feladatot tökéletes művésziességgel meg is oldotta. Hogy lehet tehát mégis, hogy Erkel Ferenc neve és művei nem járhatták úgy be a világot, a nemzetközi zeneélet területét, mint amilyen nagyszerű helyet foglalhatott el zseniális kortársa Liszt Ferenc, a szimfonikus zene nagy mestere? — vagy mint később, ha nem is ehhez fogható mértékben, Kodály, Dohnányi vagy Bartók, vagy a mindenütt ismert nevet kivívott könnyebb fajsúlyú operett-művészet nagy magyar szerzője Lehár Ferenc, az egykori komáromi K. u. K. katonakarmester? A válasz egyszerű és egyben szomorú is: azért, mert Erkel Ferenc tőzsgyökeres magyar volt lelkében, költészetében, megalkuvást nem ismerő gerinces magyarságában. Az elnyomatás korszakában inkább elviselte a mellőzés, a meddő várakozás vigasztalanságát, de nem tudott meghajolni a bécsi urak akarata előtt, mert elveit, szilárd magyar önérzetét áruba nem bocsátotta semmiért soha! Ez az izzó magyarsága egybeesett hazánk történelmének egy fájdalmas időszakával, a Bach korszakkal, amelynek szomorú, tragikus sötétjében csak legfeljebb az osztrák dragonyosok fehér zubbonyai világítottak, elnyomva, üldözve mindent, ami magyar volt, börtönbe vetve és bitó alá küldve legjobbjainkat.