Perthi Magyar Hírek, 1987 (19. évfolyam, 1-11. szám)
1987-01-01 / 1. szám
2 oldal PERTHI MAGYAR HÍREK 1987 január SEMMI SEM KÖTELEZŐ.. . / Folyatás az első oldalról/ A kedély hagyományosan Bécs felől árad be az országba, az a bécsi Gemütlichkeit, a borzalom viszont, vagy jobb és pontosabb tán, ha bánatot és szomorúságot mondunk, az átellenbeli kapu felől, a meotiszi ingoványok felől, ahonnan jöttünk volt vagy ezer esztendővel ezelőtt.Furcsa keverék. Bécsi kedély és szláv bánat. Együtt lesz belőle a magyar pangás. Illyés Gyula még szélárnyéknak mondta. Szélárnyékba kerültünk, jellemezte ötvenhat utáni állapotainkat, használjuk ki, építsünk magunknak olyan, várakat, falakat, intézményeket, amelyek majd megvédenek bennünket, ha újra be iebít a szél. A költői kép túlságosan jóindulatúnak és optimistának bizonyult. Ma már a pangás megbízhatóbban jellemzi az életünket. A pangó víznek nincs jó illata. A pangó vízben döglenek a halak. A pangó vízben torz vízinövény lehetetlenségek fejlődnek ki. A pangó víz rémületesebb, mint a tajtékos árvíz. Arról legalább tudható, hogy ha most éppen tombol is előbb-utóbb csak levonul. A legvadabb árvízi zúgásban-bőgésben is benne van az ígéret, hogy egyszer rövidesen, belátható időn belül a folyó visszahúzódik a medrébe és újra lehet benne halászni,fürödni, hajózni. A pangó viz nem ígér semmit, csak a halált. Mozdulatlan, hangtalan, és időtlen. Ideiglenessége végérvényes. A pangó víz a halálról susog. Legalább négy-öt éve már, hogy egy szomorú vizsgálatot folytatok magamban. Arról van szó, ki tudok-e menni Budapesten az ország fővárosában úgy, hogy ne ütközzem bele akár egy eszméletlenségig részeg, akár egy megtébolyodottnak látszó csendesen befelé forduló és magában motyogó szerencsétlen emberbe. Akármilyen napszakban, akármilyen napon, télen és nyáron, hétköznap és ünnepen. Budán lakom, a 3 Hegyvidéknek is nevezett tizenkettedik kerületben, tehát az egyik legmagasabb színvonalú és elitlakosságú kerületben...ahol a szegény emberek laknak, a munkásság, vagy ahol az új alvó városok vannak, a helyzet még rosszabb. Ott az elesettség, az örjöngés a delirium már tömegesebb. A jelenség nem új keletű...Budapest a hatvanas évek végére és a hetvenes évek elejére annyira elszürkült, mint egy Csehov megrajzolta dél-orosz kisváros, amelyből elvezényelték a garnizont. Este tízre kiürültek az utcák, s még a forgalmasabb főútvonalakon is csak úgy lopakodtak hazafelé az emberek, mintha attól kellene tartaniuk, hogy a békésen andalgó rendőr járőr beléjük ereszt egy sorozatot a kijárási tilalom megszegése miatt. Holott persze már rég nem volt akkor kijárási tilalom... A lakosság telekre, házra, autóra és külföldi utazásra gyűjtött és ha már szerzett egy televíziót, a lojalitást is megvette vele... Suta, felemás kalapemeléssel köszöntött be a fogyasztói társadalom a látszólagos bőség, a „fenn az ernyő nincsen kas"-hoz hivalkodása: iszom, mert tehetem. Iszom, mert futja rá.A mértékletességnek már a csirája is kiveszett a budapestiekből. Az elsivárosodást virágzás gyanánt élték át. A lelkük üszkös sebeire mérhetetlen mennyiségű alkoholt locsoltak. A korhelység és az iszákosság többé már nem a dologtalansággal, a feslettséggel, hanem az emberdolgozó emberi mivoltával függött össze... ittak a hivatalokban, az üzletekben és a gyárakban éppen úgy,mint a tantestületekben és szakszervezeti központokban. A jelszót: „félig berúgni kidobott pénz" a profi ivók adták ki, de önfeledten követte őket a tömeg. A legelesettebbek, akiknek iszákosságához még testi gyöngeség is társult, már akkor kifordult szemmel rogytak a flaszterra, s az éppen józanok mindig megütközés nélkül kerülgették őket az utcán, vagy támasztották őket falhoz a műhely sarokban,próbáltak lelket verni beléjük a hivatalok mosdóiban. .. Részeg handabandázás, állatias üvöltözés, téboly, örjöngés, nyálcsorgás, bevizelés és kisszerű álvilágiasság jellemzete Budapest éjjel-nappal folyó éjszakai életét akkor, amikor még azok a nemzedékek mulattak benne imigyent amely nemzedékek a forradalom bukásának szonya fájdalmát és kilátástalanságát akarták belefojtani az italba. Soha fájdalmasabb mámort! Soha kétségbeesettebb önpusztítást! Mostanra ez a hullám elült. Az önpusztító nemzedék már aki kibírta, akinek a szervezete nem mondta fel a szolgálatot, vagy aki nem választotta végül az öngyilkosságot, átlépte az ötödik x-et, sőt a hatodik felé lépdel, s ha megkötötte végül a maga kis különalkuját a hatalommal, hát beérkezett a beérkezettségbe, fáradt, bánatos és rezervált, csak egy-egy mély barázda az arcon, egy-egy szétterült, megnagyobodott máj, egy-egy váratlanul felszakadó sóhaj jelzi, hogy önpusztító volt az előélet. / Folytatás a negyedik oldalon./