Perthi Magyar Hírek, 1987 (19. évfolyam, 1-11. szám)

1987-01-01 / 1. szám

2 oldal PERTHI MAGYAR HÍREK 1987 január SEMMI SEM KÖTELEZŐ.. . / Folyatás az első oldalról/ A kedély hagyományosan Bécs felől árad be az országba, az a bécsi Gemütlichkeit, a borzalom viszont, vagy jobb és pontosabb tán, ha bánatot és szomorúságot mondunk, az átellenbeli kapu felől, a meotiszi ingoványok felől, ahonnan jöttünk volt vagy ezer esztendővel ezelőtt.Furcsa keverék. Bécsi kedély és szláv bánat. Együtt lesz belőle a magyar pangás. Illyés Gyula még szélárny­éknak mondta. Szél­árnyékba kerültünk, jellemezte ötven­hat utáni állapotainkat, használjuk ki, építsünk magunknak olyan, várakat, falakat, intézményeket, amelyek majd megvédenek bennünket, ha újra be iebít a szél. A költői kép túlságosan jóindulatúnak és optimistának bizonyult. Ma már a pangás megbízha­tóbban jellemzi az életünket. A pangó víznek nincs jó illata. A pangó vízben döglenek a halak. A pangó vízben torz vízinövény lehetetlenségek fejlődnek ki. A pangó víz rémületesebb, mint a taj­tékos árvíz. Arról legalább tudható, hogy ha most éppen tombol is előbb-utóbb csak levonul. A legvadabb árvízi zúgásban-bőgésben is benne van az ígéret, hogy egyszer rövidesen, belátható időn belül a folyó visszahúzódik a medrébe és újra lehet benne halászni,fürödni, hajózni. A pangó viz nem ígér semmit, csak a halált. Mozdulatlan, hangtalan, és időtlen. Ideiglenessége végérvényes. A pangó víz a halálról susog. Legalább négy-öt éve már, hogy egy szomorú vizsgálatot folytatok magamban. Arról van szó, ki tudok-e menni Budapesten az ország fővárosában úgy, hogy ne ütközzem bele akár egy eszméletlenségig részeg, akár egy meg­tébolyodottnak látszó csendesen befelé forduló és magában motyogó szerencsétlen emberbe. Akármilyen napszakban, akármilyen napon, télen és nyáron, hétköznap és ünnepen. Budán lakom, a 3 Hegyvidék­nek­ is nevezett tizenkettedik kerületben, tehát az egyik legmagasabb színvonalú és elitlakosságú kerületben...ahol a szegény emberek laknak, a munkásság, vagy ahol az új alvó városok vannak, a helyzet még rosszabb. Ott az elesettség, az örjöngés a delirium már tömegesebb. A jelenség nem új keletű...Budapest a hatvanas évek végére és a hetvenes évek elejére annyira elszürkült, mint egy Csehov megrajzolta dél-orosz kisváros, amelyből elvezényelték a garnizont. Este tízre kiürültek az utcák, s még a forgalmasabb fő­útvonalakon is csak úgy lopakodtak hazafelé az emberek, mintha attól kellene tar­­taniuk, hogy a békésen andalgó rendőr járőr beléjük ereszt egy sorozatot a kijárási tilalom megszegése miatt. Holott persze már rég nem volt akkor kijárási tilalom... A lakosság telekre, házra, autóra és külföldi utazásra gyűjtött és ha már szerzett egy televíziót, a lojalitást is megvette vele... Suta, felemás kalapemeléssel kö­szöntött be a fogyasztói társadalom a látszólagos bőség, a „fenn az ernyő nincsen kas"-hoz hivalkodása: iszom, mert tehetem. Iszom, mert futja rá.A mértékletességnek már a csirája is kiveszett a budapestiekből. Az elsivárosodást virágzás gyanánt él­ték át. A lelkük üszkös sebeire mérhetetlen mennyiségű alkoholt locsoltak. A korhelység és az iszákosság többé már nem a dologtalansággal, a feslettség­­gel, hanem az ember­­dolgozó emberi mivoltával függött össze... ittak a hivatalok­ban, az üzletekben és a gyárakban éppen úgy,mint a tantestületekben és szakszerve­zeti központokban. A jelszót: „félig berúgni kidobott pénz" a profi ivók adták ki, de önfeledten követte őket a tömeg. A legelesettebbek, akiknek iszákosságához még testi gyöngeség is társult, már akkor kifordult szemmel rogytak a flaszterra, s az éppen józanok mindig megütközés nélkül kerülgették őket az utcán, vagy támasz­tották őket falhoz a műhely sarokban,próbáltak lelket verni beléjük a hivatalok mos­dóiban. .. Részeg handabandázás, állatias üvöltözés, téboly, örjöngés, nyálcsorgás, bevi­­zelés és kisszerű álvilágiasság jellemzete Budapest éjjel-nappal folyó éjszakai életét akkor, amikor még azok a nemzedékek mulattak benne imigyent amely nemzedé­kek a forradalom bukásának szonya fájdalmát és kilátástalanságát akarták belefoj­tani az italba. Soha fájdalmasabb mámort! Soha kétségbeesettebb önpusztítást! Mostanra ez a hullám elült. Az önpusztító nemzedék már aki kibírta, akinek a szervezete nem mondta fel a szolgálatot, vagy aki nem választotta végül az öngyil­kosságot, átlépte az ötödik x-et, sőt a hatodik felé lépdel, s ha megkötötte végül a maga kis különalkuját a hatalommal, hát beérkezett a beérkezettségbe, fáradt, bá­natos és rezervált, csak egy-egy mély barázda az arcon, egy-egy szétterült, megna­­gyobodott máj, egy-egy váratlanul felszakadó sóhaj jelzi, hogy önpusztító volt az előélet. / Folytatás a negyedik oldalon./

Next