Tárogató, 1980 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1980-05-01 / 5. szám
6 MONDÁINK Benedek Elek A fehér ló mondája Sebes szélnél sebesebben szárnyalt a híre, hogy Attila földjére értek a magyarok. A Duna, Tisza, Maros és Olt mentén, erdőn, pusztán megzavart hangyabolyként nyüzsögtek a népek. Mert még nem halt meg Attila emlékezete. Fussanak-e, szembeszálljanak-e Isten ostorának ivadékaival? Csupán a székelyek tudták, hogy mit kell cselekedni. Négyszáz esztendeje várták a magyar testvéreket, és most, hogy valósággal eljöttek, fölkerekedett a székelység eléjük, mentek éjjel-nappal, hogy színről-színre lássák a testvéreket, akikért annyit sóhajtoztak. Lám, nem hiába sóhajtoztak: itt vannak a magyarok. Egymás keblére borul a magyar és a székely: sírnak örömükben. Egy a nyelvük, megértik egymást, és ülnek nagy áldomást. Fehér lovakat áldoznak a magyarok Istenének, hogy megsegélje, idevezérelte őket. — Együtt élünk, együtt halunk! - kiáltott a magyar és a székely, hogy ég, föld zengett belé. — Induljunk! Előre! — tüzeskedtek a fiatalok. — Megálljatok, várjatok, — csendesítették őket az öregek, a bölcsek. — Előbb meg kell tudnunk, kis miféle nép lakja most ezt a földet. Adja-e kezükre szépszerével Attila örökét, vagy nem. Ha lehet, ősi jusson, ha nem lehet, karddal foglaljuk el. Fiatal volt Álmos fia, Árpád, de eszében öreg, helyeselte az öregek tanácsát. Mindjárt szólt Kusidnak, Kund vezér fiának, akinek okos volt minden gondolatja, s okos gondolatát is megrágta, mielőtt kimondta: - Hallod-e, Kusid, eredj és járd be Attila földjét egymagad. Lássad, halljad, miféle népek lakják. Amíg vissza nem térsz, nem mozdulok innét. Hadd pihenjen a népem addig, míg te visszajössz. Elmend Kusid, s amerre járt, jól megszemlélt mindent: erdőt, mezőt, pusztaságot, folyót, patakot. Csakúgy dagadt a szíve a nagy gyönyörűségtől. Egyszer aztán egy városba ért. Abban a városban lakott a fejedelem, Szvatopluk volt a neve. Kusid fölment egyenesen Szvatopluk palotájába. Nem hímezett-hámozott; elmondta, hogy ki s mi ő, kinél az embere. — S mit akartok itt? — kérdezte Szvatopluk büszkén. Mondta Kusid. — Nem vagyunk rossz szénákkal, én mondom azt neked, Kund fia, Kusid. Meg akarunk telepedni ezen a földön. — Hát telepedjetek, van hely az én országomban elegendő — biztatta Szvatopluk. - Jó dolgotok lesz, ha hűséggel szolgáltok nekem! Hiszen éppen eleget értett Kusid ebből a beszédből. De nem járt el a szája, s annyit mondott Szvatopluknak: Megértettem mondásodat, Szvatopluk. Visszamegyek, és megmondom uramnak. Visszafelé mentében nem állotta meg, hogy a kulacsát tele ne töltse a Duna vizéből. A tarisznyájába egy darab földet tett és egy marék füvet, hadd lássa Árpád, és lássák a magyarok, hogy nem volt mese, amit Attila országáról hallottak. (folytatjuk) BOLDISÁR LÁSZLÓ 1908—1977 Ungváron született. Gimnáziumi tanulmányait Debrecenben fejezte be. 1962 őszén Kanadába érkezett, Londonban telepedett le. Verseskötetei Csurranó színes pohár, Hó- szobor a téren, Karikó furcsa esete, A kor számadása. 1977. október 23-án meghalt. Emlékének adózunk. TÁROGATÓ Esti szélben, tova lebben, Hangja lágyan messze zeng... Éjji csenden, halk sötéten, Mélabúsan elmereng. Messze visz el képzeletben... Tábortűztől várakig, Béke vagy harc-öltözetben, Vezértől királyokig. Régi tettek... nagy időknek, Idézi vitézeit, Kik szabadságért véreztek, Sírja azok dalait. Hírül adva minden korok, Tépett évszázadin át, Fáradt, pihenő harcosok örömét és bánatát. A hegyháton, pusztaságon, Mindenütt szívekre lel. Ősi rögön, véres földön, Magasztosan zengve fel. Öblös hangja, ha zokogva Megráz néma estesen... Hősi bánat, magyar bánat, Szendereg a lelkemen.