Tárogató, 1980 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1980-09-01 / 9. szám

VÁNCSA ISTVÁN: ORBITÁLIS TURUL (Adalék a magyarság etnogeneziséhez) A megvilágosodást délelőtt há­romnegyed kilenckor éltem át, a Diószegi úton. Ezt csak azért rögzítem ily pontosan, mert úgy vélem, hogy ha Pál apostol, Buddha, Szent Ágoston és a többiek nem voltak restek loka­lizálni a perdöntő élményt, ak­kor én se lehetek tunya. Tehát: álltam a Diószegi út és a Tarca­­li utca sarkán, ebemet néztem, ahogy oldalt a gazban szimatol, s ekkor elmém lábot vetett, mint a magnéziumpor. A tétel kerek egészként született meg bennem, bizonyítási eljárással, scolium­­mal, corollariummal, mintegy kőbe vésve. Ekként hangzik: A magyarság igazi őshazája a kozmoszban van. Argumentációra, úgy hiszem, nem is lesz szükség; meggyőző­désem, hogy a tisztelt olvasó né­hány mondat után a homloká­ra csap: hogyhogy ezt nem ta­láltuk ki mindeddig? Ugyanis, mint minden igazán nagy dolog, ez is pofon egyszerű. Megmagyarázom. Pillantsunk rá egy csillagtér­­képre, s kezdjük olvasgatni a neveket. Alcyone, Andromeda, Cassiopeia, Electra, Hercules, Merope, Orion, Perseus. Csupa görög, éspedig olyan egyének, akiket az istenek nagy kegyesen kicsippentettek a halandók kö­zül, és gombostűvel felszúrtak a firmamentumra. Az egész antik égbolt olyan, mint valami hatal­mas rovargyűjtemény, nincs ben­ne semmi otthonosság, semmi emberi. Ptolemaiosznál is hideg kristálygömbök forognak valami bonyolult rend szerint, epiciklu­­sok vannak meg deferenskörök, egyszóval geometria. Most pedig nézzük a régi magyar csillagne­­veket: Malom, Fészer, Csürhe, Két kan, Kullancs. Továbbá Járomszeg, Juhászbot, Nyüst. A Tejút pedig: Fejér árok vagy Fejér köz, Tündérek járása, Ha­dak útja. S h­a­­még ez sem győzne meg valakit, ak­kor köz­löm, hogy a Bokor csillag, a Rátlegelő és a Szolgafa mellől nem hiányzik a legeslegmagya­­rabb csillag sem: a Korcsma. Tudomásom szerint nincs még egy nép, amely a csillagos égen ennyire otthon érezné magát, s hogy ez így van, annak csak­is egy magyarázata lehetséges: a magyarság kollektív tudattalan­jában ott él a csillagközi eredet. Nézetein szerint ősapáink Belső-Ázsiában értek földet — valahol a mai Kazahsztán területén — aztán bejárták a fél világot, le­mentek pecázni a nagy folyamok völgyébe (Nílus, Tigris, Indus, Jangce), az ott élő törzseket megtanították erre-arra,­­­őt.­ a talaj megfelelő volt — mint például Mezopotámiában —, megvetették a szőlészet, a borá­szat és a borhamisítás alapjait, egyszóval létrehozták az emberi civilizációt. Az eredményt mó­dunkban áll tapasztalni. Filológiai bizonyításokkal nem terhelem az olvasót, mert elkép­zelhetetlennek tartom, hogy a fentiek után is kételkedik; csak érdekességként jegyzem meg, hogy az úriember szavunk eti­­mológiailag az úriember­­ből származik, s eredetileg azokat jelöli, akik egészen a Turul ne­vű űrhajóig képesek visszavezet­ni a családfájukat. (Amiképpen az Egyesült Államokban is az számít igazán előkelőnek, aki be tudja bizonyítani, hogy ősei a Mayfloweren érkeztek.) Ez megintcsak bizonyítja, hogy kol­lektív tudattalanunkban elevenen él a kozmikus etnogenezis. És végezetül: Körösi Csom­a Sándor elindult őshazát kutatni, ehhez egy vas támogatást nem kapott a magyar nemzettől, a főműveit azóta sem adjuk ki magyarul, szobra Japánban van, Csomakőrösön lévő emlékmú­zeuma akár a disznóól. Miért? Azért, mert valahol mélyen min­denki tudta és tudja, hogy az őshazát nem horizontálisan, ha­nem vertikálisan kell keresni. Lám, Farkas Bertalan egy csa­pásra a legnépszerűbb honfivá emelkedett, hetekig róla beszélt mindenki, arcképe ott van min­den kirakatban, dalt írtak hoz­zá és hétéves kislányok szerel­­­metek belé. Pedig nem jutott el az őshazáig, csak a határára, s egyetlen szál ősmagyarral sem találkozott. (Lévén az ő jármű­ve nem interstelláris, hanem or­­bitális Turul.) Az eredmény mindazonáltal kötelez: az én ál­maimban a magyar űrhajós máris szkafanderben és fehér lovon jelenik meg, s egy villo­gó kardot suhogtat a terido­­kontinuum négy dimenziója fe­lé. Visszafoglalja az űrt. 16 MAGYARI LAJOS Arcaink Egy színházi kollokvium résztvevőinek Némaságra — s de jó! — még nem született embe a nyelv legyen béna bár, úgy a szív beszél. Kínját a csecsemő is a világba rrja, s a vén a szemével szól végül életért... Hát mi, a felnőtt értelemmel áldott — s így kétely-tövissel megvert — lelkese!*, kik tövig bontjuk le az elaggó világot, s újra fölrakjuk, mi már elveszett?! Hány hangot s arcot hoztunk az időből, köztünk kicsoda voltak hangja jár, ha ő arcukat az arcunkra igazítjuk komor parancsok vad villámainál... ? Végül is: hány ember egyetlen ember? Nincs, ki az ősüktől, társaktól szabad, nincs, ki az eredés láncait eloldva, múlttól és vértől szabaddá szakad! Ádámnak kínjait játsszuk mi végtelen, s az anya-és félelme még génjeinkben ég, eljátsszuk mégis, mégis Káin lázadását s a hugenották hős hitvalló hitét, eljátsszuk Dózsát s el az ellen-Dózsát, a térdeplő Ábelt, a lehajtott fejűt, s hogy mi vagyunk ő is, ő is mi volnánk: a fölismerés lobban, s szíven üt... Eljátszunk mindent, mit tudunk magunkról — pörköljön bár szégyen, hagyjon el a gőg ... ! De ha jól játszunk, ha igazul játszunk, tán nem játsszuk el — az egyetlen jövőt.

Next