Tárogató, 1980 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1980-05-01 / 5. szám

* « , ' , Kulcsár Lajos: Édesanyám lelke... Édesanyám lelke, lelkem nótafája, Az csendül fel szivem minden dallamában. Mikor gyermek voltam, vigyázta az álmom, És a vétkeimet sosem kérte számon. ÉDESANYÁM Az egyik bánatom, mert nem tudja látni Egymást a sok ember, a sok-sok királyfi, Úgy, ahogy az anyjuk tudja őket látni? A másik bánatom: hogyha ő majd holtan fekszik a föld alatt virággá faszoltan, Senki se tudja majd, hogy királyfi voltam. Hogyha minden folyó lelkemen átfolyna, Minden tavaszi vügy legtisztább gyöngy volna. Kamatnak is kevés, nagyon kevés volna. Hogyha minden csillag csupa gyémánt volna, S ezer hála-malom csak zsoltárt mormolna, Az én köszönetem így is kevés volna. Hogyha a föld minden színmézét átadom, Az ő édességét meg nem hálálhatom, Ez az én bánatom, harmadik bánatom. Tamási Miklós: Utolsó falat Mióta lent pihen, szivem olyan árva, Nincs azóta senki, aki engem várna. Kimegyek hozzája, hiú a keresztfája, Ott hullatom könnyem drága sirhalmára. * * Mécs László: A királyfi három bánata Amikor születtem, nem jeleztek nagyot Messiás-mutató különös csillagok, Csak az anyám tudta, hogy királyfi vagyok. A többiek láttak egy síró porontyot, De anyám úgy rakta rám a pólyarongyot, Mintha babusgatná a szép napkorongot. Maga adta nékem édessége teljét, Úgy ajándékozta anyasága tejét, Hogy egyszer a földnek bennem kedve teljék. Isten tudja honnan, palástot kerített, Aranyos palástot vállamra terített, Fejem fölé égszín mosolygást derített. Ma is úgy foltozza ingemet, ruhámat, Ma is úgy szolgál ki, főzi vacsorámat, Mint királyi ember királyi urának. Amerre én jártam, kövek énekeltek, Mert az édes anyám szent a köveknek, Szíve ment előttem előre követnek. Amíg ő van, vígan élném a világom. Nem hiányzik nekem semmi a világon, Három bánat teszi boldogtalanságom. Tollas Tibor : Anyám Zsoltárt Énekel Ha megszegted az első kenyeret, a nagyvilág lett tőle melegebb. S ha egy karéjt kezembe nyomtál, már nem asztal volt - ünnepi oltár. I *4 | Oh, meddig bolyongtam künn a réten, elrugaszkodó, rút messzeségben, s mire megtértem idegen koszton, nem volt már, aki kenyeret osszon. Csak követtelek, amerre mentél, keresztet vittél, keresztre leltél, visszaintettél még eltűnőben, és megleltelek a temetőben. Nem a kezed már, csupán egy dombot, tavalyi ágon elszáradt lombot, olyan volt sirod mint az új kenyér, de, jaj, kezembe nem fér már karéj. Szivemben őrzöm, ostya-szín cipó, anyám sütötte, édes, utolsó, s ha Isten elé ér majd énekem, a szine előtt magamhoz veszem. Szép, fehérhajó éjszaka, Váratlan érkeztem haza. Hókucsmás házunk nem aludt, Pislogva leste a kaput, Mintha csak ő is várna rám És arany hidat vert alám, és arany hídon mentem én Kertünknek fehér szőnyegén, Amíg egy hang az éjbe kelt, Anyám benn zsoltárt énekelt, üvegen szűrve szállt a dal És átölelt, mint drága kar. S üvegen szűrve néztem őt, Álltam, mint oltárkép előtt. Arcát nem láttam így soha, Földön túl fénylett mosolya. Leánykorában, hajdanán Lehetett ilyen szép talán, S még a szívem is félve vert, Anyám benn zsoltárt énekelt. Körülállták a bútorok Úrnőjüket, mint múlt korok Hű cselédei, csendesen Tűnődtek el a verseken. Nem lélekzett az óra se. A lámpa halkan szórta le Fényét, mely mindent átitat... S a dal, mint drága áhitat Repült, repült... hány év letelt Azóta, hogy ő énekelt. De mintha most is hallanám, Az éjben énekel anyám. Kották szögével ver hidat, Azon jön át és így sirat, így látogatja meg fiát, Dalokból szőve bibliát; Míg Isten ott fenn valahol, Meghallja egyszer, — lehajol, S karján viszi az égbe fel, Amint épp zsoltárt énekel.

Next