Tárogató, 1980 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1980-10-01 / 10. szám
PINTÉR LÁSZLÓ: VÁLASZ EGY KÖRLEVÉLRE ("Mi az igazság?! Ki az igaz, ki a hamis??!") Annak tudatában, hogy mindannyian tudjuk melyik levélről van szó, a következő az én meglátásom: Hogyha jól megvizsgáljuk a levéllel mellékelt cikkeket Csapó Imrétől és Tollas Tibortól, arra a következtetésre juthatunk, hogy mindketten egy és ugyanazon cél felé törekszenek, csak két különböző jövőbelátással. És ez a cél a boldogabb Magyarország és a boldogabb egyetemes magyarság jövőjének megvalósulása. Tehát magyar viszonylatban egyikük sem "hamis". Azért, hogy valaki részt vesz egy anyanyelvi konferencián, tanulmányúton, vagy nyári kollégiumon, az elvét feladnia nem kell, sőt érvénysítheti. Az igaz, hogy mindezen intézmények a kommunista magyar államnak a támogatásával és politikai keretein belül működnek, de arra is gondoljunk, hogy igaz magyar emberek elgondolásaiból nőttek ki, akik talán együtt éreztek, tiltakoztak, meneteltek velünk 1956-ban, és most az alkalomhoz mérhetően belülről próbálják fellazítani a kommunista filozófia abroncsait.Mert ne felejtsük el, hogy nemcsak mi, akik külföldön élünk, álltunk 56 mellett. Nem hiszem, hogy a Nemzetőr Füveskertjének egyik költője, Sulyok Vince, hűtlen lenne elveihez, csak azért, mert részt vett az egyik konferencián. Kérdem, hogy lehetne kapcsolatba kerülnünk az otthoni fiatal írónemzedékkel, munkásokkal, mérnökökkel és másokkal, ha elzárkóznánk mindentől, ami otthon kezdeményeződött? Hiszen az nagyon fontos a magyarság számára, hogy ne alakuljon ki egy áthidalhatatlan úr közöttünk. Miért ne lehetne az anyanyelvi konferencia, és a többi hasonló intézmény az emigráció fóruma, mely idővel oda tudna fejlődni -kellő részvétellelhogy tolmácsolhatná az emigráció nézeteit, kulturális és egyéb igényeit? Ezek az intézmények adnák meg számunkra az egyetlen alkalmat arra, hogy -úgy mondjam- hivatalosan is beavatkozhassunk a közös magyar ügyekbe. Itt találkozhatnánk hivatalosan a Felvidék, a Délvidék és idővel talán Erdély küldötteivel is. Ezenfelül, a konferenciák találkozóra adnak alkalmat olyan személyekkel, mint Illyés Gyula -mert ő is részt vett egy páron-, és talán a fiatal írók egy részével is. Tollas Tibor azt mondja cikkében, hogy a Lakitelken találkozó fiatal írók főtémája a "Haza és nemzeti önismeret" volt. Csapó Imre ugyanezt "Magyarságtudat"-nak nevezi. Ami a szakmunkát illeti, a tanítók továbbképzésére is szükség lenne. És hogy ez magyarországon történne, azzal sem lenne semmi baj, mert egy tanítónak nem ideológiai, hanem a tanítás módszereit szükséges elsajátítani. Vagy válasszuk tanítóink lassú lemorzsolódásával a magyar tanítás megszűnését? Az otthonról származó tankönyvek sem mérgezik meg gyerekeinket, ha mi, szülők kiegészítjük a kihagyott részeket, és megmagyarázzuk az elferdített igazságokat. Mi rosszat lehetne felhozni csoportos hazai tanulmányutak megszervezésének a gondolatára, gyerektalálkozókra, tanulmányi csereakciókra? Vagy talán azt hisszük, hogy az otthoni gyerekek mind kommunista besúgók? Nem lenne ez is egy jó alkalom arra, hogy az egykorú magyar gyerekek kicserélhessék véleményeiket, tapasztalataikat? Még egyszer hangsúlyoznom kell, hogy véleményem szerint itt nem megalkuvásról, elveink feladásáról van szó. Itt arról van szó, hogy kihasználjunk minden, az enyhülő körülmények adott lehetőséget az egyetemes magyarság sorsának jobbra fordítására. Nem szabad elítélnünk egymást különböző felfogásainkért, meglátásainkért ha azok őszintén a magyar cél megvalósítására irányulnak, mert egyikünk sem született prófétának, hogy előre láthatná jövőnk alakulását, és meg tudná mondani, hogy kit fog igazolni a történelem. 13