Tárogató, 1981 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1981-04-01 / 4. szám

/ , ) / it nyomán, amit A pályakép zavarai esszében így vallott meg: "Nem verseket faragtam, hanem magamat." Mert "életünk folyását pontosabban meg tudtam ítélni, mint fogalmazni". A szükségből kellett erényt kovácsolnia. És végül valljon ismét a költő: "Becsukom a szememet, és magamat lákom. Itt folyik mellettem a Tisza. Mutogat­ja izmait, akár egy dijbírkózó. Hideg van, fázom. A képekről is le kell mondanom. A­­­ll / n i t •• képzeletről is. Nem akarom, hogy felemeljék előttem a sorompót, és megszöktessenek. Mert a képeket mindig igazolja a világ, de engem, aki látja őket, nem igazol. Vannak rózsakatonák, guruló harmat­csíkok, láthatatlan trombiták, miket szúnyogok fújnak a fülünk mellett. Vannak országokat letaroló zöld Angyalok, telefon-szörnyek, utazó te­metők- de engem csak a közönséges temetők, a közönséges szörnyek nem hagynak élni. Az nem hagy, aki voltam. Akit becsukott szemmel látok legmetszőbb fényben. Vogy szólt a biztatás? Közeledj magadhoz. Közeledem. A képeket kioltom. A képzeletet kioltom. A reményt is, hogy ne zavarjon. De hiába. Itt vannak meg előttem a szavak! Mint meglábolhatatlan aknamezők. Mindegyik szobán egy világ, hegyekkel, szakadékokkal, fölforgatott gyökerű erdőkkel. Kimondom ezt a szót: szerelem, s eltévedek. Kimondom ezeket a szavakat: fájdalom, haza, megér­­kezés. Mintha most indulnék a legveszélyesebb útra. Kimondom: hó, jég , sár, bomba­­tölcsér, politika. Röpülök, fázok, zuhanok. Szirénázó sirály a Tisza fölött. A sirály már a Körös-torkolat fölött siklik. Kimondom a neveket egymás után: Sebes- Korös, Fekete-Körös. Nem a vízmorajt hallom. Az elveszített házak csikorognak. Ady zokog a csúcsai kastély ablakában. Az idegbeteg, a lázbeteg, a lángesz, az utolsó férfi aki teljes haraggal sírhatott. Kimondom... végigmondom a szótárt. Ablak, alattomos, aljas, bánat, béke, h­oság, szálásjog, szólásszabadság, üveghegy, vasakarat, vasálarc, vasfüggöny - mindegyik szóban ott vagyok én is. Ott van a történelmem, ott vannak a hazugságaim, a gyöngeségem, a mindig csak félig elmondott igazság. Ott van tehát az el­hallgatott is. S lehet, hogy ez vagyok én, akihez el kell jutnom. Szavak, utolsó esé­lyeim, s utolsó akadályaim! Veletek kell újrakezdenem mindent." Csoóri Sándor nemcsak újrakezd, hanem már­is újjá alkotta a magyar reményke­dést, és itt Vancouverben ebben a reménykedésben az is benne van, hogy talán még ez évben vendégül láthatjuk. Tamási Miklós: CSOÓRI SÁNDOR CSERESZNYE-BALLADA Piros csillag, egyszem cseresznye, rigó csőrében hova szállsz? A rigó csőre csont­koporsó, fúródik veled végtelenbe. Kicsattantál, meggömbölyödtél, akartál lenni piros kedvem, s lenyakaztak: most véres fej vagy, barbár jelkép suhanó versben. Nézek utánad, s magam látom: fölkap, elvisz az idő csőre, látomás leszek eltűnőbe, s amit itthagyok, minden az lesz. ÁRNYÉKOM ÁGÁN Ellökött engem ez a nyár, elereszt engem minden ajtó - kerek átsodorta hídját csak bámulom egy ferde partról. Vándor vagyok, álruhám napfény, se bűnöm nincs, se kenyerem. Árnyékom ágán meggy piroslik, vadmeggy s tűnődő szerelem. A júniusi múlandóság metszett, nagy réztáblára karcol - Mosolyom, törvény, ezt lássátok, súlyosabb, mint az életem.

Next