Tárogató, 1982 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1982-06-01 / 6. szám
SÜTŐ ANDRÁS kisunokájával Lacikával való valós és álmodott beszélgetése nemcsak irodalmi siker, hanem minden magyar számára kötelező tankönyv. Apák napja alkalmából közöljük az alábbi részletet. Sűrű, súlyos olvasmány, de felemelő. Olvassuk figyelemmel. Engedjétek hozzám jönni a szavakat Készülődni, menni, menni kell. Mátyás lova kapálódzik a kötalapzaton. A bronzlovast László még nem ismeri. Csalogatónak elegyedett ő is a szóba, mivel ott lakik, ahol Édesanya reggelenként elsiet az egyetemre. De ne siessünk, várjunk még! Körbe-körbe csapkod riadtan a gyermek tekintete. Búcsúzni kell itt mindentől. Hát isten veletek, régi játszótársak! Akár egy hatalmas omlásban, rendre semmisülnek meg az ismerős világ részei. Bizalmas, kandikáló réseivel kidőlt a deszkakerítés, földre zuhantak a fenyőfák, miután a növekedésben Lászlót megelőzték. Gyümölcsös kosaraikkal elestek a körtefák és az aranypármenek, összedőlt a szőlővenyigébe öltözött lugas, hasmánt vágódott az ásó, gereblye. László, hogy az időt húzza, beült madárfiókának az aranyeső alá, onnan adta hírül, hogy a leomló tűzfalak kőfészkeiből előbújtak és szerterepültek a verébtojások. Elköszönt a homokbuckától, a páncélos bogaraktól, a zöld horpaszú motorkerékpártól és az esőhozta csigabigától. Itthon vagy, biga? Mert én most elmegyek. - Ne ütögesd kaviccsal a házát. - De nem akar kijönni. - Az ijedelemtől mélyebbre húzódott. Nagy telet jósol. - A csigabigaházban tél van? - Nagy tél. Zúzmara. Szánkózni lehet a csigajáratokban. - Csigabiga tél, mert ott van a tél? - A házát kővel kocogtatod, attól fél. Attól van a tél. - Aki fél, abban van a tél? - Igen. Abban mindig tél van. A gyermek nyomában csellengett Nagyapa is. Elelbámult a szavai után. Jégcsapokon didergő nyár, dőrszemű tavasz, boldog szánkózás a csigaházban. - Ha nem tudod, mit mondok én, László? - Mit mondól, Jatata? - Menjünk el még egyszer az állatkertbe. - Ott szépebb lesz? - Ott szebb lesz a világ. Nem lett szebb. Fölkészültek pedig a rácsok mögé terelt élővilág csodás látványainak befogadására. Fényes pitykét, aprópénzt vittek a koldus-hollónak, kenyérmorzsát a pocsolya-tóban kéregető halaknak, füvet a csontig soványodott, botladozó lábú őzeknek, sósperecet a körbe-körbe vánszorgó, loncsos medvének. Nappali szolgálatra kényszerítve, álmatlanságtól véreres szemekkel bámulták közönyösen Lászlót az éjszaka lényei. Látod, amott az a hímoroszlán. Ha lemegy a nap, meghallgatjuk majd a hangját. Nagyon régen, amikor létezett még, az ő hangján szólt az Isten, a fügebokrok közé rejtőzött Ádámot keresve. Jatata, lát bennünket az oroszlán? Nem tudom. Zsiráfot és gazellát látok a szemében. Azokat nézi, Afrikát nézi, az őserdőt és a tisztásokon legelésző antilopcsordákat. Addig nézi, amíg belepusztul. Hát a róka nem ravasz már, fatata? A farkas nem eszi meg a bárányt? Miért nem röpködnek a papagájok? Ők is azt nézik a beteg szemükkel, amit valaha láttak. A kicsi véres fejű kolibri neki-nekiütődik az üvegfalnak. Nem tudja, hogy mekkorára mérték ki a szabadságát. Menjünk a hattyúhoz. A háta közepe még fehér, úszkáló hófolt a sárlében. Majd, ha megnősz, elmagyarázom neked, zászló. Ő volt Petőfi Sándor bácsi lassan szálló, hoszszan éneklő, szép emlékezete. Hát a csodaszarvas, szügyig sárban, savanyú korpát nyalogatva vajon mire gondol ? Elnéz a Kárpátok felé. Nehezen lélegzik, bizonyára kifáradott, amikor képzeletben a Görgényi- javasokból, a Marost átúszva, fölvágtatott az Istenszékére. Fényes agancsa volt valamikor; ágai muzsikáltak a szélben, ha megiramodott. Halott faágakat hord most a homlokán. László fölintett Nagyapának, hogy hajolna közelebb hozzá. - Megmondod neki? - Mit mondjak meg neki? - Mesét... egy kicsi mesét mondjon. - Majd én mondok helyette, László. Mesét mondok a gímszarvas ugrása elé emelt karámról, az őzek mindennapi iramodásait körülszegő töviskerítésről. A hófolt-maradvány-hattyúról, a madarak énekéről a rács mögött. Elmesélem neked a gólya történetét is. Fél lábon álldogáló, nem a kék Sütő András