Tárogató, 1990 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1990-08-01 / 8. szám
ŐSZINTE BESZÉD? A TÁROGATÓ júliusi számában, Kereső Árpád cikkét olvasva, megnyugvással töltenek el a Vancouver-i Magyar Kulturális Egyesület által a közelmúltban elért eredmények. Végre van egy jól működő teljes létszámú vezetőség, meghatározott célkitűzések, szakszerű költségvetés és biztatóan növekvő tagsági létszám. A múltban valóban voltak komoly hibák, s bizony gyakran nem volt zökkenőmentes az utunk. De azért tárgyilagosan kell megítélnünk ennek a Társaskörnek a múltját, figyelembe véve azt, hogy több évtizedes múltra tekint vissza. A véleménykülönbségek ellenére - hiszen demokratikus társadalomban élünk - sok magyar ember önzetlen munkája is része ennek a múltnak és annak, ami itt ma van. Ha nem is elsőosztályú, de van egy használható székház, egy 17 éve eredményesen működő irodalmi folyóiratunk, mely sok tagunknak talán a legkézzelfoghatóbb kapcsot jelenti ebben a társadalomban; majdnem minden valamirevaló helyi nemzeti megmozdulásnak bázisa volt ez a társulat és ha nem is volt képes felhalmozni tetemes vagyont, eladósodva sincs. Természetesen ez nem lehet ok arra, hogy most "Pató Pál"-ként ülhetnénk képzelt "galagonyás babéraink" halmazán. Ezért fontos mindig a haladás szellemében megújítani a vezetést, mint ahogy az itt most meg is történt. Eddig rendben is lennénk, de amint tovább olvasom a cikk fejtegetéseit, a harmadik bekezdésben olyan képtelen megállapításokba bozlok, melyek komoly félreértésre adhatnak okot, sőt, egy kívülálló reform-gondolkozású egyénnek lesújtó képet festhet az itteni magyarságról, a tények hiányos ismeretében. Idézem: ". . .Az a feltevésem, hogy az elmúlt két évtizedben rugalmasabb lett helyi magyarságunk, teljesen tévesnek bizonyult. A magyarországi fordulatok sem hoztak jelentős változást, mindenki csak igazolni próbálja kooperáló és parolázó hozzáállását a Kádár János féle Magyarországhoz, vagy éppenséggel sunyin a háttérbe húzódva lesi, hogy merre tart a világ. A nagy szerencsénk az, hogy a demagóg baloldali dominációnak vége van,. . ." Bődületes! Hát hol éltem én, meg mindazok akik egész életüket az 56-os Forradalom rongyos szekeréhez kötötték? Hol éltek azok, akiket a nagyvilág minden tájáról idehoztunk, hogy segítsék tolni ezt a "szekeret"? De nem folytatom, mert ezért nem kértünk elismerést, de hát ilyen őszintének csúfolt beszédet sem. Elgondolkozva ülök dolgozószobám csendjében, fürkészve annak árnyékos sarkát, mintha szeretném onnan kicsalogatni elmúlt évtizedek tanúit, emlékeimet. Vajon hányan fogják a fenti idézetet valóban átgondolni? S vajon hányféle verziója lesz a véleményeknek? Ez elsősorban függ a helyi ismeretektől, mégpedig történelmi sorrendben. Más lesz a véleményük azoknak, akik csak az elmúlt 1- 2 év, más akik az elmúlt 10, 20 vagy éppen 30 év ismeretével rendelkeznek, de még inkább más lesz azoké, akik itt Kanadában, vagy Amerikában, vagy éppen más világrészeken , talán Magyarországon olvassák a TÁROGATÓT. De hát hol élt az, aki ilyen konklúziót tud levonni a "helyi magyarságáról, ahol "mindenki csak igazolni próbálja kooperáló és parolázó hozzáállását a Kádár János féle Magyarországhoz, vagy éppenséggel sunyin a háttérbe húzódva lesi, hogy merre tart a világ"? Hogy ilyen egyének voltak, vannak és lesznek, az nem kétséges. De hogy ezt a sablont általánosítva mindenkire ráhúzzuk, ez kérem egy olyan takaró, amelybe csak szerénytelenül lehet úgy beleburkolózni, hogy az végleges immunitást nyújtson egyrészt, másrészt minden más halandót a környezetünkben leprásgyanússá tegyen. A "sarok árnyékából" feldereng a 60-as évek közepe (talán még emlékszik az író?), mikor felkért a Magyar Ház egy nemzeti-ünnepi beszéd megtartására. Megtettem. Tudom, néhányaknak eléggé rázós volt. Sokkal rázósabb, mint a fenti idézet, bár inkább hazai vonatkozásaiban. Ezután jó darabig elég óvatosan is kezeltek, bár híremnek nem ártott, mert más távolabbi helyekre meg-meghívtak. Hasonló módon futottak velem zátonyra a 70- es években soproni erdőmérnök kollegáim közösségének politikailag óvatosabban gondolkodó "vezéregyéniségei". Míg a 70-es évek végére Tollas Tibor és az 11