Tárogató, 1991 (18. évfolyam, 1-8. szám

1991-08-01 / 8. szám

NIMROD OLDAL TARNÓCZKY ANDRÁS Ne lássam a tengert! Ne lássam a tengert, ha nem igaz, amit most elmesélek - kezdte Lehel a történetet. Két éve leutaztunk Szárszóra a nyitásra. Tudnotok kell, hogy a nyitás nem más, mint egy nyárelői ünnep, amikor bizonyos ki­választottak még idénykezdet előtt birtokuk­ba veszik a vállalati üdülőt. Ilyenkor a Balaton más, mint ahogy ti ismeritek. Kilométer hosszan sehol egy ember, sehol egy vitorlás, még nyitott kocsma se na­gyon akad. Aki a nyitáson részt vesz, felejt­hetetlen élményben részesül, mintha alvó nőt lesne meg. Mondom tavasz vége, nyár eleje lehetett, amikor négy horgászbottal felszerelkezve beeveztem a stégre. Kis halam nem volt. Így gilisztát és kukoricát tűztem a horgokra. Rezdületlenül pihent a tó a lábaim alatt, de nem rezdültek a botok sem. Egy jó óra is eltelhetett már, amikor Badacsony felől mint egy korán ébredt szúnyog, helikopter dongott felém. Aztán az is elakadt félúton, s körözni kezdett a levegőben. Leereszke­dett, mintha a vízre akarna szállni, majd a magasba emelkedett, végül egyenesen felém vette az irányt. Kék-fehér színéről minden bűnöm eszem­be jutott. Engedélyem nem volt, négy botot használtam, s ha jól emlékszem tilalom volt. Töprengtem mit tegyek. Dobjam a botokat a tóba, vagy próbáljam felcsévélni a zsinórt? Egyikre sem maradt időm, mert a gép máris megállt, pontosan felettem. - Üljön a csónakba és kövessen! - hallot­tam az égi hangot. Az állam is leesett, úgy bámultam felfele. Mit akar ez, hová kövessem? Odafent azon­ban nem vártak a válaszomra. A gép meg­lendült, s nemsokára ismét ott keringett, ahol az imént. FELÁLLTAM A STÉGEN, úgy kémlel­tem a messzeséget. A nagy távolság miatt inkább csak sejtettem, mint láttam, hogy va­lami van a vízben. Kelletlenül ültem a csó­nakba. Negyedórás evezés után megfogad­tam, soha többé nem horgászom engedély nélkül, s ha visszaérek, legalább két botomat összetöröm. No de nem volt mit tenni, dol­goztam keményen. Csak akkor hagytam abba az evezést, amikor már éreztem a hátamon a rotor szelét. Légi irányítóm csak erre várt, elrepült oda, ahonnan jött, s otthagyott engem egy - tudom nem hiszitek el - egy vad­disznóval. A döbbenettől talán az evezőt is elejtettem volna, ha a villa nem tartja. - Na Lehet - gondoltam - itt van neked a tó és benne egy disznó. Most mit teszel? Újra evezni kezdtem, s próbáltam a vadat a part felé szorítani. Egy darabig sikerült is, aztán meggondolta magát és újra megcélozta Badacsonyt. - Vén korhely, nem fogsz ki rajtam, ma nem iszol Kéknyelűt - gondoltam, s újra eléje eveztem. Kihúztam a bal oldali lapátot, s amikor a vad lőtávolba ért, fegyveremet pörölyként használva lesújtottam. Mintha mi sem történt volna. A könnyű fenyőfa evező ütése annyi volt a disznónak, mint a ci­rógatás. De lehet, hogy mégis több, mert vá­ratlanul megfordult, s ha talaj van a lába alatt, talán fel is dönti a csónakot, így csak annyira telt az erejéből, hogy agyarával megdöngette a horganyzott bádogot. Bor­zasztó élmény volt az is. Zrínyi jutott eszem­be, s még ma is feláll rajtam a szőr, ha a tör­ténteket felidézem. AKKOR MÁR LÁTTAM, hogy ezt a csa­tát egyedül nem vívhatom meg. Ordítani, fü­tyülni kezdtem, segítségért kiabáltam. Hosszú időbe telt, míg Kerepesi, Herbály és Feledy felfogta, hogy őket hívom. Segélykiáltásom, hogy baltát hozzatok, nem jutott el hozzájuk, igaz ők sem hozzám, mert a szélcsend dacára a vitorlásba ugrottak. Azalatt a küzdelem hevében mi Földvár felé sodródtunk. Vala­honnan feltűnt egy rossz facsónak, benne egy fiatal fiúval. Már ketten próbáltuk a disznót jobb belátásra bírni, eredmény nélkül. Arasz­nyi agyarával megdöngette a másik csónakot is, de útirányából fikarcnyit sem engedett. Ekkor újabb erősítés érkezett. Négy mar­cona kőműves - csákánnyal. Valamelyik szállodát tatarozhatták, amikor felfigyeltek segélykérésemre és fel is fogták miről van szó. Így felfegyverkeztek. Ott úszott a disznó bekerítve, csak orrba kellett volna csapni, amikor megszólalt az egyik kőműves. - Én vadász vagyok. Ezt az állatot nem szabad agyonütni. Ki kell terelni a partra! - Ember, tudja mit beszél?! - ordítottam rá, mert akkor már nem voltam ura az indu­lataimnak. - Mit gondol mi történne, ha ezt a felbőszült kant, mely kis híján elsüllyesz­tette csónakjainkat, a fürdőzők közé hajta­nánk? (Megjegyzem a disznón kívül fürdőző nem tartózkodott nemhogy a környéken, de tán az egész Balatonban sem.) - Engem a rendőrök utasítottak, hogy végezzek vele, maga pedig ellenszegül? Adja ide a csákányt, vagy nem állok jót magamért! Nem adta ide. Ehelyett kiállt a csónak orrába, s mikor a helyzete engedte, hókon sújtotta a vadat. Pár percnyi vergődés után elcsendesedett a disznó. - Na emberek - mondtam -, eddig meg­vagyunk. Most kivisszük a jószágot a partra, s olyan ebédünk lesz, amilyenről még nem is álmodtak. Nem így a vadász! - Téved uram! A vadat be kell szolgál­tatni. A vad a helyi társaság tulajdona, ebből mi nem eszünk. Miénk az élmény, enyém a belsőség. Érje be ennyivel! A feltámadt széllel megérkezett Herbály is, aki kitűnően készíti a vadételeket. Úsztunk a vérben és a csalódásban. Na de akinél a csákány, annál az igazság. Feladtuk a harcot és visszavonultunk. BÁNTOTT A DOLOG, nagyon bántott. Hogy mérgemet levezessem, délután vitor­lázni indultam. Földvár még nem is látszott, amikor egy hátára fordított csónakon meg­pillantottam a disznóm bőrét. Szépen száradt a napsütésben. Kissé távolabb a négy MAVAD-megbízott igen­csak serényen dara­bolta a karomat. Amikor kikötöttem, még próbáltak elkábítani, de erkölcsi érzékem elemi erővel tört elő. - Ide figyeljenek! -, mondtam.- Maguk le­adhatnak a vadásztársaságnak bármit, amit akarnak, kivéve egy hátsó combot, mert arra jogot formálok. Elhűlve néztek rám, aztán a kisebb csapás elvén engedtek. Lajos olyan pörköltet főzött abból a combból, hogy ma is érzem az ízét a számban, ha eszembe jut. Eddig a történet. Aki nem hiszi, utána járhat. Azt viszont igazolhatom, hogy Lehel karján valóban felállt a szőr, mikor disznó­kalandját felidézte. Ne lássam a tengert, ha nem igaz! ”

Next