Tárogató, 1991 (18. évfolyam, 1-8. szám
1991-08-01 / 8. szám
NIMROD OLDAL TARNÓCZKY ANDRÁS Ne lássam a tengert! Ne lássam a tengert, ha nem igaz, amit most elmesélek - kezdte Lehel a történetet. Két éve leutaztunk Szárszóra a nyitásra. Tudnotok kell, hogy a nyitás nem más, mint egy nyárelői ünnep, amikor bizonyos kiválasztottak még idénykezdet előtt birtokukba veszik a vállalati üdülőt. Ilyenkor a Balaton más, mint ahogy ti ismeritek. Kilométer hosszan sehol egy ember, sehol egy vitorlás, még nyitott kocsma se nagyon akad. Aki a nyitáson részt vesz, felejthetetlen élményben részesül, mintha alvó nőt lesne meg. Mondom tavasz vége, nyár eleje lehetett, amikor négy horgászbottal felszerelkezve beeveztem a stégre. Kis halam nem volt. Így gilisztát és kukoricát tűztem a horgokra. Rezdületlenül pihent a tó a lábaim alatt, de nem rezdültek a botok sem. Egy jó óra is eltelhetett már, amikor Badacsony felől mint egy korán ébredt szúnyog, helikopter dongott felém. Aztán az is elakadt félúton, s körözni kezdett a levegőben. Leereszkedett, mintha a vízre akarna szállni, majd a magasba emelkedett, végül egyenesen felém vette az irányt. Kék-fehér színéről minden bűnöm eszembe jutott. Engedélyem nem volt, négy botot használtam, s ha jól emlékszem tilalom volt. Töprengtem mit tegyek. Dobjam a botokat a tóba, vagy próbáljam felcsévélni a zsinórt? Egyikre sem maradt időm, mert a gép máris megállt, pontosan felettem. - Üljön a csónakba és kövessen! - hallottam az égi hangot. Az állam is leesett, úgy bámultam felfele. Mit akar ez, hová kövessem? Odafent azonban nem vártak a válaszomra. A gép meglendült, s nemsokára ismét ott keringett, ahol az imént. FELÁLLTAM A STÉGEN, úgy kémleltem a messzeséget. A nagy távolság miatt inkább csak sejtettem, mint láttam, hogy valami van a vízben. Kelletlenül ültem a csónakba. Negyedórás evezés után megfogadtam, soha többé nem horgászom engedély nélkül, s ha visszaérek, legalább két botomat összetöröm. No de nem volt mit tenni, dolgoztam keményen. Csak akkor hagytam abba az evezést, amikor már éreztem a hátamon a rotor szelét. Légi irányítóm csak erre várt, elrepült oda, ahonnan jött, s otthagyott engem egy - tudom nem hiszitek el - egy vaddisznóval. A döbbenettől talán az evezőt is elejtettem volna, ha a villa nem tartja. - Na Lehet - gondoltam - itt van neked a tó és benne egy disznó. Most mit teszel? Újra evezni kezdtem, s próbáltam a vadat a part felé szorítani. Egy darabig sikerült is, aztán meggondolta magát és újra megcélozta Badacsonyt. - Vén korhely, nem fogsz ki rajtam, ma nem iszol Kéknyelűt - gondoltam, s újra eléje eveztem. Kihúztam a bal oldali lapátot, s amikor a vad lőtávolba ért, fegyveremet pörölyként használva lesújtottam. Mintha mi sem történt volna. A könnyű fenyőfa evező ütése annyi volt a disznónak, mint a cirógatás. De lehet, hogy mégis több, mert váratlanul megfordult, s ha talaj van a lába alatt, talán fel is dönti a csónakot, így csak annyira telt az erejéből, hogy agyarával megdöngette a horganyzott bádogot. Borzasztó élmény volt az is. Zrínyi jutott eszembe, s még ma is feláll rajtam a szőr, ha a történteket felidézem. AKKOR MÁR LÁTTAM, hogy ezt a csatát egyedül nem vívhatom meg. Ordítani, fütyülni kezdtem, segítségért kiabáltam. Hosszú időbe telt, míg Kerepesi, Herbály és Feledy felfogta, hogy őket hívom. Segélykiáltásom, hogy baltát hozzatok, nem jutott el hozzájuk, igaz ők sem hozzám, mert a szélcsend dacára a vitorlásba ugrottak. Azalatt a küzdelem hevében mi Földvár felé sodródtunk. Valahonnan feltűnt egy rossz facsónak, benne egy fiatal fiúval. Már ketten próbáltuk a disznót jobb belátásra bírni, eredmény nélkül. Arasznyi agyarával megdöngette a másik csónakot is, de útirányából fikarcnyit sem engedett. Ekkor újabb erősítés érkezett. Négy marcona kőműves - csákánnyal. Valamelyik szállodát tatarozhatták, amikor felfigyeltek segélykérésemre és fel is fogták miről van szó. Így felfegyverkeztek. Ott úszott a disznó bekerítve, csak orrba kellett volna csapni, amikor megszólalt az egyik kőműves. - Én vadász vagyok. Ezt az állatot nem szabad agyonütni. Ki kell terelni a partra! - Ember, tudja mit beszél?! - ordítottam rá, mert akkor már nem voltam ura az indulataimnak. - Mit gondol mi történne, ha ezt a felbőszült kant, mely kis híján elsüllyesztette csónakjainkat, a fürdőzők közé hajtanánk? (Megjegyzem a disznón kívül fürdőző nem tartózkodott nemhogy a környéken, de tán az egész Balatonban sem.) - Engem a rendőrök utasítottak, hogy végezzek vele, maga pedig ellenszegül? Adja ide a csákányt, vagy nem állok jót magamért! Nem adta ide. Ehelyett kiállt a csónak orrába, s mikor a helyzete engedte, hókon sújtotta a vadat. Pár percnyi vergődés után elcsendesedett a disznó. - Na emberek - mondtam -, eddig megvagyunk. Most kivisszük a jószágot a partra, s olyan ebédünk lesz, amilyenről még nem is álmodtak. Nem így a vadász! - Téved uram! A vadat be kell szolgáltatni. A vad a helyi társaság tulajdona, ebből mi nem eszünk. Miénk az élmény, enyém a belsőség. Érje be ennyivel! A feltámadt széllel megérkezett Herbály is, aki kitűnően készíti a vadételeket. Úsztunk a vérben és a csalódásban. Na de akinél a csákány, annál az igazság. Feladtuk a harcot és visszavonultunk. BÁNTOTT A DOLOG, nagyon bántott. Hogy mérgemet levezessem, délután vitorlázni indultam. Földvár még nem is látszott, amikor egy hátára fordított csónakon megpillantottam a disznóm bőrét. Szépen száradt a napsütésben. Kissé távolabb a négy MAVAD-megbízott igencsak serényen darabolta a karomat. Amikor kikötöttem, még próbáltak elkábítani, de erkölcsi érzékem elemi erővel tört elő. - Ide figyeljenek! -, mondtam.- Maguk leadhatnak a vadásztársaságnak bármit, amit akarnak, kivéve egy hátsó combot, mert arra jogot formálok. Elhűlve néztek rám, aztán a kisebb csapás elvén engedtek. Lajos olyan pörköltet főzött abból a combból, hogy ma is érzem az ízét a számban, ha eszembe jut. Eddig a történet. Aki nem hiszi, utána járhat. Azt viszont igazolhatom, hogy Lehel karján valóban felállt a szőr, mikor disznókalandját felidézte. Ne lássam a tengert, ha nem igaz! ”