Szabó János (szerk.): ÉPÍTÉS-ÉPÍTÉSZETTUDOMÁNY - A MTA MŰSZAKI TUDOMÁNYOK OSZTÁLYÁNAK KÖZLEMÉNYEI, 19. KÖTET (1987-1988)

1987-88 / 3-4. szám - DEÁK GYÖRGY: A szilárdságtani és tartószerkezeti tárgycsoport oktatásának fejlődése az építészmérnöki karon

Dr. DEÁK GYÖRGY, a műszaki tudomány kandidátusa A SZILÁRDSÁGTANI ÉS TARTÓSZERKEZETI TÁRGYCSOPORT OKTATÁSÁNAK FEJLŐDÉSE AZ ÉPÍTÉSZMÉRNÖKI KARON* A Műegyetem önálló Építészeti Osztálya több mint száz éve, az 1873/74-es tanévben jött létre, de a hallgatók sokáig a mérnök-, ill. gépészmérnök hall­gatókkal közösen hallgatták a mechanika tárgyú előadásokat. Csak 1898-ban alakult meg az Alkalmazott Szilárdságtani Tanszék. Vezetőjéül a Zürichben végzett Czakó Adolfot nevezték ki, aki a tárgycsoport oktatási céljául azt jelölte meg, hogy az építészek kellő szakértelemmel rendelkező partnerei legyenek a szerkezetet tervező mérnöknek. Ez a célkitűzés nem is változott a 30-as évekig, amikor Czakó Adolf nyugalomba vonulása után Csonka Pál előbb átvette az Alkalmazott Szilárdságtan, a Vas- és Vasbetonszerkezetek, valamint a Nagyobb térelhatároló szerkezetek c. tárgyak előadását, majd 1936-ban a tanszék vezetésére is megbízást kapott. Közben a tárgycsoport óraszáma a képzés összóraszámának 7%-áról 11%-ára növekedett. Részben ezzel, de még inkább a tárgycsoport anyagának egységes felépítésével, az oktatás céltudatos megszervezésével magyarázható, hogy mind több építész­mérnök vállalta az általa tervezett épületek tartószerkezeteinek megtervezését, sőt többen választották életpályául a szerkezettervezői tevékenységet. Ma már a Kar főhatósága által megfogalmazott képzési célok között is szerepel a szerkezetek tervezésére való felkészítés. Igaz, hogy ez eltérést jelent a nem­zetközileg elterjedt gyakorlattól, de hasonló eltérés a kiviteli tervek készítése és ezen belül az épületszerkezeti problémák megoldása, vagy az építkezések szervezése és technológiai irányítása, ami szintén szerepel a hazai építészmér­nökök feladatai között. A mérnöki tevékenységhez szükséges ismeretek mennyiségének robbanás­szerű növekedése különösen súlyos problémát jelent a rendkívül széles oktatási profilú Építészmérnöki Karon. Csak utalni szeretnék arra a fejlődésre, amely tárgycsoportunkban a közelmúlt évtizedekben végbement. Ma már nem szabad építészmérnököket képezni úgy, hogy ne tudjanak könnyű acélszerkezetekről, ragasztott faszerkezetekről, feszített vasbetonszerkezetekről, függő és pneuma­tikus szerkezetekről, az épületekre működő dinamikus hatásokról, a biztonság korszerű értelmezéséről, ne érzékeljék a szerkezetek lassú alakváltozásából és a hőhatásból származó problémákat. Az ismeretanyag bővülése és az egységes építészmérnöki diploma igénye között feszülő ellentmondást a Kar a hetvenes években az ágazatos oktatás és a kötelező­ választható tárgyak rendszerének bevezetésével enyhítette, majd ezt a rendszert szakirányok és tantervi modu­lok formájában továbbfejlesztette, így most egy építészmérnök-hallgató . Rövid előadásomban egy — Csonka tanár úrral közösen írott — kisebb tanulmányra támaszkodom.

Next