Eger, 1864 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1864-11-17 / 46. szám

376 Mely táblázat nyomán a 4—6" mély szántásban mint határozottan legkevesebb vonóerőt igénylő, s e mellett a verseny minden tételein kitűnő, tehát legnagyobb számot nyerő Gubicz Amndrás, arany dicsérő, Gubicz János mint másodnyertes dicsérő oklevélre. A 6—8" mély szántásu versenynél Strobl & Baris, Farkas István és Gubicz András egyenlően nyerték a számokat, egyik sem tűnt ki a másik felett észrevehetőig, azonban mindhárom gépész ekéje jelesen dolgozván, mindhárom ezüst dicsérő oklevélre érdemesittetett. A 8—10" mély versenynél csak két eke versenyzett: Strobl & Baris egyszerű derék ekéje és Gubicz András rendkikívüli nagy ekéje. Mindkét versenyző egyenlő számokat nyert, azonban Strobl és Baris ekéje mélységes szélességben sok kívánnivalót hagyott, míg a Gubiczféle az e versenynél kitűzött mélységnél sokkal mélyebben is képes járni, de az erőmérőn több vonóerőt is jelzett, ezen okok miatt mindkettő ezüst dicsérő oklevélre érdemesittetett.— Kelt Jászberényben, 1864. október 24. Kovách László, Beökönyi Viktor, elnök, szakosztályi jegyző. Szávoszt Frigyes, bíráló tag. ■4 TÁR Isten hatalma. (Történelmi beszély.) Van-e ország e földkerekségén, amelynek történelmét annyi gyászlap képezné, mint a tiedet, én édes hazám, szegény Magyarország ?! Hányszor elpusztították ezt a szegény országot, hányszor verték rabigába ezt a nemzetet, és mégis, mégis: ezredéves szenvedés daczára, az ország el nem veszett, és nem pusztult el annak nemzete! Az Isten van velünk! Egyszer a tatár csordák dúlták fel Magyarországot, másszor a török ejtette hatalmába a nemzetet, s a mi megmaradott, tatár dulás után, török járom után , azt fölemésztették a belső harczok, a testvérháborúk. Dúló vészek, pusztító fergetegek majdnem tövestől kitépték a nemzet életfáját, leszaggaták legszebb lombjait, legépebb ágait letördelték, és azután —--------jött ismét a nyugalom egy enyhületes percze, és a sebek újra beforrottak, új lomb zöldent, új ág hajtott, és a nemzet él mind e mai napiglan erőben, számban, lélekben gazdagon! Az Isten van velünk! Oh milyen boldogító, milyen bátorító, milyen megnyugtató tudat az egy egész nemzet számára, ha azt mondhatja: „Velünk van az Isten!“ És hogy ez a hit nem ábránd, mutatja ez a kis történet is, amely itt következik : I. Az ezerszáz és hatvanadik esztendő elején nevezetes dolog történt a byzanczi császári palotában: Magyarországot akarták megölni. Ki adna hitelt e szavaknak ? Olyan távol e sokat szenvedett országtól, idegen helyen, idegen fejedelem udvarában, mit kereshetett az ármány, s miért hogy épen oda vonult, miért hogy épen ott akarta összegyűjteni azokat a villámokat, amelyek által pusztitó tüzet akart gerjeszteni sz. István országában ? S pedig úgy volt valóban. Az ármánynak és a hatalomvágynak nincs közele, nincs távola, nincs gátja, nincs akadálya; e kettő megkísért mindent, e kettő nem kimél semmit. A byzanczi trónterem ajtai feltárultak, — és szárnyaik nyílása által oly helyre engedték bepillantani a kiváncsi tekintetet, a mely helyet látni, s az elragadtatás, a csodálkozás hangján fel nem kiáltani, teljesen lehetlen vala! A mi gazdagságot a föld adhat, a mi drágaságot emberi kéz előteremthet, a mi kényelmet, érzésre hatót emberi értelem kigondolhat: mindaz gyönyörű öszhangban egyesítve volt e trónteremben. Csodálatosan édes illat terjengett itt mindenütt, s kit ez el nem kábít vala, a csillogó drágakövek, — a pazar aranyozás, a CZA. A drága bíborok felséges vegyülete olyan káprázatot okoztak, hogy a ki először lépett e helyre, — eszméletét veszté egy pillanatra. Miután a roppant ajtók szárnyai feltárultak, hosszú sorban vonultak be a byzanczi udvar legelőkelőbb férfiai, s mintha a pazar fényben versenyeztek volna, dúsgazdag ruházatokban, tarka vegyületben állottak meg a bíbortrón-mennyezet mellett. Eleinte halk zsibongás hangzott fel a teremben, s a megjelentek kisebb nagyobb csoportokban, minden feszesség nélkül társalogtak egymással halk hangon , azonban egyszerre megharsantak a tróntermen kívül a harsonák, abban a pillanatban egyszerre elnémult minden zaj,s minden arcz a legmélyebb alázat és hódolat kifejezését ölté magára, s minden ajkon, de csak alig hallhatólag, — de gondolatsebességgel e szók lebbentek el: — A császár jön! A jövő pillanatban a császári testőrség földig hajtá ezüstös bárdjait, az udvariak mély alázattal hajoltak meg, s egy óriási termetű férfiú lépett a terembe, kinek alakja, kinek tekintete, kinek öltözete és járása az első pillanatra elárulák, hogy ő itt a leghatalmasabb szára.E férfiú Komnen Manuel volt, — a bynanczi birodalom csak Koranen Manuel nevét, magyar ember alig olvashatja összerezzenés nélkül. E herculesi erejű, minden cselszövényre kész, a korlátlan hatalomra vágyó s önző fejedelemnek, az volt egyik legfőbb óhajtása: az akkor Görögországgal jóformán szomszéd Magyarország kormányára befolyást gyakorolni, s ha lehet görög járom alá hajtani. Ezen a büszke homlokon, világos betűkkel látszik írva lenni e szó: uralkodás! ezek a sötét, villogó szemek, parancsoló és mindig nyughatatlan tekintetükkel, azt az egy szót látszanak kifejezni: uralkodás ; ez az összeszorított, finom, metszett ajk, azzal a különös diadalmas mosolygással mindig azt látszik mondani : uralkodás ! Ragyogni, tündökleni, dicsőittetni, — és mindenek fölött,, uralkodni, — minden áron: ezek e büszke szívnek vágyai, örömei, álmai, törekvései! Ezekért megtesz mindent, —• hogy ezeket elérhesse, nincs előtte mód, a mely tilalmas, —• s nincs eszköz, a mely szabad ne volna! Igen találóan jellemzi e férfiút egyik történetírónk, amidőn azt mondja róla: „A Jordánnál és a Dnyepernél, a Dunánál, a Rajnánál és a Tibernél, mindenütt közbeszólt, de mindenütt csak zavarólag, bonyodalmat indítólag, sehol parancsolólag vagy rendezőleg. Különben bátor és elhatározott vala, a palotában minden puhaság feltalálásának mestere, — de a táborban, minden fájdalomra edzett; herculesi erős, telve lovagias lélekkel, a párbajra. *) Fessler : Geschichte der Ungarn II. köt. 76 lap.