Eger, 1866 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1866-08-02 / 31. szám
259 vagy homlokon találta. A porosz katonaság félt a bajor fegyvertől, még pedig hogy méltán, ezt a kissingeni csata bebizonyitá, ámbár porosz részről 15,000 ember harczolt 6000 bajor ellen, ezek visszavonulása rendes volt, úgy hogy mi nem üldözhettük. — Minden bajor hősként viselte magát. Ha nem bírunk túlerővel, tökéletesen megsemmisíttettünk volna.“ Ezen dicséretet a kissingeni csata valamennyi szemtanúja igazolja. — Miután az osztrák és porosz részről, eredetileg csak 5 napra kötött fegyverszünet, a középállamokra ki nem terjedt, a nyugati harcztéren az ellenségeskedések folytattattak. Ide vonatkozólag közlünk egy pár rövid távirati tudósítást: Hettstadt jul. 25. Az első és második osztály tegnap a poroszokkal Helmstadt és Mettingen közt több óráig csatázott. Öt vontcsövű ágyúüteg sikeres tüzelése folytán az ellenség visszavonult. Este a bajorok hadállása változtatlan volt Rossbrunn és Waldbrunn közt. Kevés halott és sebesült. Stuttgart, júl 25. Tegnap Tauber-Bischofsheimnál csata keletkezett a würtembergiek és poroszok közt; az előbbiek nagy vitézséggel harczoltak, és összes állásaikat megtartották. München, jul. 26. Tegnap Rossbrunn mellett nagy csata volt a 7. és 8. szövetségi hadtest és a poroszok közt, melynek még most sincs vége. Lajos bajor herczeg golyósebet kapott, és Würzburgban fekszik. — A hundsheimi csatáról e pillanatig semmi részlet sem tudatik, de kétséget sem szenved, hogy ezen ütközet is a szövetséges seregekre nézve kedvezőtlen volt. Aschiffenburg, jul. 26. Manteuffel tábornok serege komoly harczok után, badeni területre vonult be, s délfelé nyomul. München, jul. 28. A poroszok tegnap Würzburgnál visszaverettek, és 16 ágyút vesztettek. Frankfurtból mélyen szomoritó hirek érkeznek. A poroszok azon 6 milliónyi sarczon kivül, melyet már behajtottak, újabb 25 millió frtnyi sarczot követelnek a városon. A senatus és törvényhozó testület ez összeg fizetését lehetlennek nyilvániták, mert a város romlását vonná maga után; engedélyért folyamodtak, hogy küldöttséggel járulhassanak a király elé , de kérésük megtagadtatok Erre egy név- és vagyonlajstrom beküldése követeltetett, s a törvényhozó testület minden egyes tagja személyesen felelőssé tétetett. Fellner polgármester, hogy ne kelljen tennie oly felvilágításokat, melyek a roppant sarcz behajtását a poroszoknak megkönnyítették volna, felakasztotta magát. Az erőszakos behajtás esetére a bankárok felfüggesztik fizetéseiket. A „Libertének“ írják Frankfurtból: „Rothschilder Manteuffel tábornokhoz ment és azt mondá neki: „Nem fogjuk fizetni a sarczot. Keressék ki pénzeinket, nem fogják megtalálni a 25.000.000 frtot; de ha ezt megteszik, szavamat adom, hogy valamennyi aláírásaimat, melyek porosz bankároknál vannak, elég sokáig fogom protestáltatni, hogy valamennyi bankjaik összedőljenek.“ Szánidegenek között, kik a húsvéti ünnepekre seregesen jőnek. Telve reménnyel, egy szerény lakást kerestem a Tiber partján, néhány napot szabadságom élvezetének s Róma megtekintésének szentelék, s azután rendes hivatal után láttam. Hivatalt vagy bárminemű alkalmazást azonban nem egykönnyen lehetett nyerni. Szűk esztendő volt. Az aratás rész volt, a tél szokatlanul szigorú. Nápolyban zavargások történtek, s így az utazók néhány ezerrel kevesebben voltak , mint rendesen. Ily szomorú farsangot már rég nem láttak. A festészek nem adtak el képeket, s a szobrászok nem szobrokat. Mesteremberek, vendéglősök, ciceronik, mind keservesen panaszkodtak. Reményeim naponkint jobban halványultak, s kilátásaim sötétedtek. Az a kevés scudi, a melyet utamban összekapargattam, elfogyott. Írnoki vagy könyvvivői állást hittem elnyerhetni. De jött egy nap, melyen csak éhhalált láték magam előtt; midőn utolsó bajoccómat is elköltöttem; midőn vendéglősöm orrom előtt becsukta az ajtót, s én nem tudtam, merre forduljak eledelért és szállásért. Egész délután reménytelenül járkáltam az utczákon. Nagypéntek volt. A templomok feketével voltak behúzva, az utczákat gyászoló nép lepte be. Bementem a kis Santa Martina egyházba. A Misereret énekelték. Mint aféle eltaszított, Marcellus színházához közel egy sötét boltív alatt háltam ez éjjel. Megvirradt. Én reszketve másztam ki a napfényre. Egy meleg falhoz kuporodva gondolkoztam, vájjon érdemes egy éhezni, s vájjon a Tiber barna vize elég mély-e arra, hogy egy ember belefojthassa magát. Nehéznek látszók, ily ifjan halni meg. Hiszen jövőm oly kellemes lehet még. Az élet! Eddigi durva és sanyarú életem testileg és lelkileg megedzettek. Megnőttem , izmaim kifejlődtek, kétszer oly tevékeny, erélyes s elhatározott levék, mint egy évvel azelőtt voltam. De mi hasznom mindezekből ? Meg kell halnom, s igy még nehezebb lesz meghalnom. Fölkeltem s járkáltam az utczákon, mint előtte való nap. Alamizsnát kértem, s elutasítottak. Gépileg járkáltam a kocsik és gyaloglók árjában, s egyszerre azon sokaság közepén találtam magam, mely a nagy héten szent Péter temploma körül szünetlenül hullámzik. Elkábulva s fáradtan fordultam a sekrestye csarnoka felé, s egy küszöbön leültem. Két előkelő ember egy közeli oszlopra ragasztott papírt olvasott. „Jó ég!“ mondá az egyik a másiknak, „ezek az emberek nehány krajczárért nyakukat koczkáztatják.“ „Igen, s azzal a tudattal, hogy tizennyolcz munkás közül hat vagy nyolcz zuzatik darabokra ilyenkor,a tévé hozzá társa. „Eredeti! Ez robot.“ „Nem kevesebb, kétségbeesett szolgálat.“ „De szép kilátás,“ mondá az első bölcsészileg, s erre tovább mentek. Felugrám, s mohón olvasám a falragaszt. Felül volt: „Szent Péter templomának kivilágítása, s alább jelentetett, miszerint tizennyolcz munkás kerestetik a dóm és cupola megvilágítására, s háromszáz a párkányzatok, oszlopok stb kivilágítására, ennélfogva a rendező felhatalmaztunk stb. Végül jelentve volt, miszerint minden napszámos, ki adóm és cupolánál alkalmaztatok, fizetésül ebédet s harmincznégy krajczárt kap. Kétségbeesett munka, az igaz; de én kétségbeesett ember voltam. Végre is csak meghalok, s egy jó ebéd után épen úgy meghalhatok, mint éhségből. Elmentem a rendező igazgatóhoz, beért a lajstromba, egy pár krajczár előleget kaptam , s köteleztem magára, miszerint másnap tizenegy órakor pontosan meg fogok jelenni. Ez este egy niezai korcsmában vacsoráltam, s a ■ via de arco házánál egy istálló szénapadján háltam. Húsvétvasárnap reggelén tizenegy órakor egy szegény ficzkókból álló tömegben voltam , kik közöl, mondhatom , sokan ép oly nyomorultak voltak, mint én, s vártunk az igazgató hivatalszobája ajtajánál. A székesegyház homlokzata előtti tér egy mozgó néptenger volt. A nap sütött, az ugrókutak szökelltek , a zászlók lobogtak az angyalvárban. Gyönyörű látvány volt, de én csak néhány pillanatig élvezhetem. Amint az óra tizenegyet ütött, a szárnyas ajtók megnyíltak, egy csarnokba léptünk, ahol két hosszú asztal várt ránk. Az ajtónál két őr állott, egy ajtónálló elrendezett bennünket. Ösztönszerüleg az átelleni asztalra tekintek, s egek ott látom.........Gasparót. Rám nézett, de tekintetemmel találkozva, lesüté szemeit. Láttam, mint halványul el. Eszembe jutott mindaz, amit tőle szenvedtem, az iszonyú ütés, melyet szökésünkkor tőle kaptam. Oh! csak találkozhatnom még vele, szabad ég alatt, hol nincsenek őrök! * 1