Eger, 1866 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1866-11-08 / 45. szám

371 kormányférfiat jól látszanak érteni, és kitartó következetességgel alkalmazni. Már csaknem egy százada lesz, hogy lassan bár, de kiszámítva működnek terveiken, és hogy Lengyelországban a kath. egyházat teljesen elnyomni igyekeznek, s annyi lelkész elzáratása, vagy kiűzése mellett a többi között Felinszky varsói érseket is, közelebb pedig Kalinszky János helmi görög-kath. püspököt számkivetésbe küldötték, ez mind terveiken belül és kiszámítva történik, mert a kath. Lengyelországban annak nemessége és papságában mindent oroszitó szándékaik legiegyőzhetlenebb akadályait korán fölismerték. Hogy újabb időben, mint a „Mármaros“ irta, már Galicziából és Magyarországból is tíz-tiz ruthen ifjú 300 rubel évi ösztöndijt nyer, és még útiköltséggel is elláttatik, ha a magasabb műveltség és tudományos kiképzés áldásait Pétervárott akarják magukévá tenni, ez ismét csak az orosz kormány szándékaira vet világító fényt. És látunk-e mi ily fény mellett is elég tisztán ? Feltaláljuk-e általában hazánk ifjúságában azon öntudatos és hazafiús törekvést , melyet a válságos napok közeledte olyannyira megkíván, hogy a hazának, mely egykor igy fog hozzájok a költővel szólani: „Nyitva sebem, kezeitekből vár óh népem atyai kellemes irt“ — ész, szív és tudomány által szolgáljanak, annak fentartó oszlopaivá legyenek ? Megvan-e bennünk a kellő körültekintés, előrelátás és mérsékeltség, mit egy franczia államférfi, oly találóan fejezett ki, midőn mondá: „hogy a politikában nem az a legnagyobb hiba, ha az ember a czélig nem megy, hanem, ha a czélon túlmegy.“ Politikai hírek s események. Ausztria, Bécs, nov. 5. A „Wiener Abp.“ egy czikke a hadseregi reformról a következőket helyezi kilátásba: Átalános szolgálati kötelezettség; a hadseregnek hátulról töltő fegyverekkel ellátása ; a katonai váltságdíj és az igazgatási szabványok egyszerűsítése; a számvevőség gyorsabb menete; a képzőintézetek javítása ; tiszti iskolák alapítása; szigorú vizsgák a tiszti és törzstiszti rangra jelöltek részére; új előléptetési törvény; a táborkari törzsben szervezési változtatások; a büntetőtörvénykezés reformja; a tiszti létszám csökkentése által az államkincstár terheinek könnyítése; az előléptetés beszüntetése; külön rendeletek a szabadságolások és disponibilitás iránt. A külföldi sajtó már néhány hét óta sokat beszél az olasz koronaörökösnek egy ausztriai főherczegnővel való házasságáról. Az olasz meghatalmazott, Menabrea tábornok, Bécsből Fiorenczbe visszatérve , ott nagy dicsérettel áradozik a fogadtatásról, melyre Bécsben talált. A tábornok nemcsak tulajdonképeni politikai küldetése eredményével nagyon megelégedett, de azt is hiszi, hogy Viktor Emánuel király egyik külön megbízásának a sikerre való kilátással tett eleget. A „N. Fr. Pr.“ florenczi levelezője erről a következőket írja: A bucsu audientián, melyen Menabrea tábornok a császár által fogadtatott, ez alkalomkor történt, hogy Viktor Emánuel király követe, királya nevében az olasz trónörökös számára megkérte Mathild főherczegnő kezét, a jelentőséget hangsúlyoztatva, mellyel e frigy Ausztria s Olaszország tartós barátságára bírna. A császár erre állítólag azt jelentette volna ki, hogy e házasságot nem ellenzi, de forduljon a tábornok a herczegnő atyjához. A követ Albrecht főherczegtől kért audientiát, s itt előterjeszté megbízását, mire ő cs. kir. fensége igy felelt volna: „Leányom szive hajlamát fogja követni, ha a fegyencz. — Ausztráliai történet. — (Folytatás.) Visszatérve, részletesebb figyelemmel szemléltem a fegyenczlak körüli irtózatos eröditvényeket. Hajam szála borzadt, midőn meggondoltam, hogy segélyt ígértem Bertának. Hiszen innen egy szökési kísérlet elkerülhetlen és iszonyú halál. De mikor én meg voltam győződve, hogy ő ártatlan ! Bár minden fogoly azt állítja — de miért ne volna az emberek ezrei közt, ki őszintén beszél ? Az én beszédes igazgatóm örülve azon érdeken, melylyel kutyái, katonái s sánczai iránt viseltettem, ön tetszőleg magasztalta ezen rendszer kitűnőségét, melyet ő talált fel. Kutyái már három tolvajt ettek meg, s még annál jobb étvágyuk volt. — Ha csak léghajóval ki nem szállnak — fejezé be beszédét — fegyenczeim ide szögezvék. — Ezzel elvált tőlem, hogy a rugdalózó fegyenczek elszállításáról gondoskodjék, mi másnapra volt kitűzve. E fegyenczek között volt az én szegény Bertám is. Azonnal elindultam a nem messze fekvő városba. Megvettem két erős és gyors lovat. Este pontban tíz órakor a kijelölt helyen voltam. Az erőd s a tengerpart közt volt egy kis akáczerdő, vagy inkább bokor, mely mind engem, mind a két lovat elrejtett. . Tudtam én azt jól, hogy itt sokáig kell várnom — hogy is ne, hiszen a szegény szökevénynek úgy meg kellett választani a szökésre alkalmas perczet! A sötét éjben láttam az erőd ablakaiból ki-kivillanó világot s egyes szélfuvalmak hozzám hozák a néger katonák vad kaczatait, melyekbe a kutyák ugatása vegyült. Reggel láttam a nagy, sovány, rendszeresen kiéheztetett kutyákat, s még este is feltűntek képzeletem előtt, hiába igyekeztem elűzni elmémből, mindig ott állottak előttem száraz oldalbordáikkal s kegyetlen, csaholó szájaikkal. Istenem! s talán ez éjjel emberhúst fognak e kutyák vacsorálni! ? Az ég sötét felhőkkel volt borítva. Meleg ,s erős északi szél támadt föl. Tizenegy óra felé az első villám czikázott át a láthatáron. A félszigeten egymásután aludt ki a gyertyavilág. Éjfélkor már sötét volt. Ember, kutya minden hallgatott. Mint valami erős zuhany eredt meg a zápor, s egy pillanat alatt át voltam ázva. Ugyanakkor az éj sötétje kigyult, s az egész ég egy földetrázó villámmá jön. A villám csattanása nehány másodperczig tartó viszhangot kelte föl. Azt hittem, hogy ismét csend fog beállani. Nem úgy volt, mert a mint a mennydörgés robaja a távolban elhalt, a félsziget irányában kutyaüvöltés, trombitahang, s néhány puskalövés hangzott. A lőpor robbanását nem láthatom, mivel az eső mint abrosz borított be. Azon őrült gondolat lepett meg, hogy segélyére rohanjak annak a szegény lénynek, mely egymaga küzd annyi s oly iszonyú veszedelemmel. Szerencsémre kötelességem érzete visszatartott. Nekem maradnom kellett, hiszen ígéretet tettem. Néhány percz múlva az előbbi lárma megszűnni látszott, a vihar túldörgé azt. A tenger rémítő zúgással vágta hullámait a parthoz, hol még nagyobb zúgással törtek meg. Az eső nem zápor volt, hanem úgyszólva egy tölcsér, melyből nem esett, hanem ömlött. Azután csend . . . hallgatózom: csend . . . Félóra telt el. Oh !e csend mennyivel rettenetesebb volt a lármánál. Véremet adtam volna egy emberkiáltás, egy kutyaugatás, sőt egy puskalövésért! Tudtam, hogy a csend ilyen esetben annyi, mintha mondaná : vége van. A vadászok, midőn a vad el van ejtve, nem hajtják többé előre kutyáikat. Két kezem görcsösen szokta mellemet, szivem dobogása sikerté jön. Egyszerre lódobogás hangzott a homokon. Egy csapat lovas mint forgószél vonult el az akáczcserjetengerpart felé, s baltám az igazgatót, amint kiáltás mellett a ten— Megölte a káplárt! . . .. a vízben van! . . ötven forint annak, a ki elfogja! .. Hátra tekinték. A tengerparton egy sötét vonal volt: a lovasok kezeiben csak úgy villogtak a kardok.