Eger, 1866 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1866-11-22 / 47. szám
387 állandó kataszter munkáltatása már 43 évi időtartamot foglal magában, s még csak annyira ért, hogy a monarchia kisebb fejében van a kataszter tökéletesen keresztülvive. Ha a kataszter alapok kivitele az eddigi eljárás s merv szerint folytattatik, úgy az legfölebb 50 év múlva fog tökéletesen eléretni. Szükséges tehát, hogy a kataszteralapok czélszerű egyszerűsítése s így a tényleges idős művelési viszonyokhoz illesztett becslési művelet vétessék czélba, miszerint mindazon alapok befejezése gyorsíttassék, valamint egyes adófizetők egyenlőbb s igazságos megterhelése eszközöltessék. Ez irányban a földadó szabályozása nagy mérvben a statistikai adatokról feltételeztetik. Annak bebizonyítására — hogy az ország valódi termelését csak több év terméséből lehet megítélni, s az évi átlagot meghatározni; — szabadjon erre példát felhozni. Az adóprovisorium becslése szerint, Somogy megyében a főtermék a rozs volna, s azután következnék a búza; míg megfordítva:az 1864-ki hivatalosan felvett adatok összeírása főterméknek a búzát teszi ki, s úgy következnék a rozs. Ugyanis az adóprovisorium átlagos évi termésül 475,941 mérő rozsot, s 444,990 mérő búzát tesz ki; — ellenben az 1864-ki hivatalos összeírás ugyanez évi termését búzából 776,785 mérőre, rozsból 515,088 mérőre számította. Tehát az 1864-iki búzatermés az adóprovisorium évi átlagát 331,795 mérővel haladja felül, vagyis csaknem két annyira megy, mi valóban feltűnő. A fent kitett számok s a párhuzam csak egy megyében is eléggé indokolják azt az óhajtást, hogy ezen hivatalos összeírások minden évben ismételtessenek, mert csak igy lehetséges, hiteles évi átlagot minden termésre megálllapítani. Ami pedig végre a népmozgalmi kimutatások beadását illeti, ezek hasonló lényeggel bírnak, annál is inkább jelentékenyek ezek, mivel az ezekből kivont átlag pótolja illetőleg képviseli a népösszeírást. Már maga a nép, az összes hazai lakosság lakhelyeinek számbavétele, a házak számozása, a lakosságnak korosztályok szerinti számbavétele, sőt még nemzetiségek szerinti, egyéni és családi felvétele is, a családok és hozzátartozóik lajstromozása, oly szükségletek, melyeknek nem csak fölöslegességét nem lehet kétségbe vonni, hanem közigazgatási szempontból lehetetlen mellőzhetlennek nem tartani. A népösszeírásnak legkényesb oldala az ujonczozás, mert azt csakugyan nem tagadhatjuk, legyen bár a legamerikaiabb vagy legangolabb alkotmányunk, hogy hadseregre szükség van és lesz. A rendezett államnak tehát tudni kell erejét, kell számba vennie azt, és ahhoz képest mérkőzni a viszonyokkal. Kérdjük, megtörténhetik-e az a mai európai államrendszerhez képest anélkül, hogy időről időre ne vétessék számba az ország lakosságának látszania, hogy a haza elgyengítése nélkül kiállítható erőt tudni lehessen. Hátha még részletességekre akarnánk menni, és a közerő mellett az egyes családok viszonyait is latba vetni, akkor egészen nélkülözhetlennek találnék az időnkinti népösszeírást. Midőn tehát nem csak a szomszéd államokban, hanem honunkban is a statistikai adatok oly nagy jelentőségűek, mily szigorú lélekismeretet tételeznek föl azok ama közegektől, melyekre az adatok felvétele ruháztatott, mert csak ezek pontos és hű előtüntetése folytán remélhető, hogy hazánknak statistikai viszonyai, nemsokára szintén föl lesznek világosítva, hogy a közigazgatás gyakorlati czéljainak, mind a tudomány igényeinek volt pisztolyainkra szükség : két nagy ágat letörtünk, s azok segélyével lekergettük őket a fáról. Én hiszem, ha néhányat közülök lelőttünk volna, a többi elszaladt volna, s békét hagytak volna, de a nyomorult teremtmények szánalommal vegyes undort keltettek bennünk maguk iránt. Én legalább húszszor is czéloztam, s anélkül, hogy el tudtam volna magam határozni, hogy pisztolyom sárkányát megnyomjam. Az éj közelgett, s már le akartunk heveredni, amint egy sajátságos szag üté meg orrunkat: oly szag, mint midőn a zöld fa ég. Előre hajlottam, s megdöbbenve láttam, hogy a feketék egy uj s rettenetes hadicseihez nyúltak. A fa köré ugyanis, hol mi tanyáztunk, száraz fákat hánytak, s azokat meggyujták. Ha a mi fánk valami gyantás fajból van, mi néhány óra alatt porrá égünk; az volt a szerencsénk, hogy az mézgafa volt, ami nehezen gyúl meg, s tekintve vastagságát, huszonnégy óráig is megküzd a tűz hamvasztó erejével. Tovább nem lehetett haboznunk ; minden áron meg kellett akadályozni a tűz élesztését. Én és Berta egyszerre lőttük ki pisztolyainkat, s két fekete, koponyájukon találva, összerogyott, mintha villám sújtotta volna. A többiek egy pillanat alatt eltűntek az erdőbe, honnan, mint valami vadállat hangja, siralmas és jajveszékelő ordítást hallattak. Egy órai éneklés után a két holt férfinak felesége eljött a hullákért, melyeket hajuknál vonszolva, ordítva vittek az erdőbe, azután elkezdődött a gyászdal. Csakhogy a tűz mégsem aludt ki, a kis gyermekek száraz rőzsét hánytak rá folyvást. Nem tudtuk ráadni a fejünket, hogy ezekre a kis meztelen gyermekekre lőjünk. Éjfél felé tompa recsegés ébresztett föl. A tűz lassan, de biztosan harapózott favázunk bensejébe; a törzs keményen izzadta a mézgacseppeket, sőt a galy is, melyen mi szállásolánk, nedves és enyves kezdett lenni. A feketék tudták jól, hogy a mi homlokunk is izzad, mert gunykaczajuk, mint a kuvik haláldallama, betörté a léget, míg a tűz fel-fellobbanó lángja démoni álarczba öltözteté valamennyit. — Megölöm a gyermekeket, ha közelednek, kiáltok nyelvükön, látva, hogy gyermekeiket égő hasábfákkal tuszkolják felénk. A gyermekek elfutottak, a férfiak erővel igyekeztek őket visszahajtani, de a nők ellenzették. Hajnal felé több nő testét láttuk a homokon elterülve, kiket a férfiak ütöttek agyon, mert gyermekeiket védték. Dél felé a fa törzse több helyen lángolni kezdett. Gyorsan megettük az opossum-maradékot, aztán tanácsot tartottunk. Két választásunk volt: meghagyni magunkat sütni, mint a rostélyost, vagy általános mészárlást kísérleni meg. Komoran tekintik meg pisztolyainkat, s összegörcsösült ujjaink a sárkányt tapogatták már, midőn Berta szemeit egyszerre villogni láttam a felső ág felé. Kíváncsian követtem tekintetét : mi ez az ágon egy opossum volt, valószínűleg a megöltnek a nősténye. — Ezt nem lesz időnk megenni, Berta mondom erőltetett nevetéssel. Berta szájára tévé ujját, hogy hallgassak. Mindketten mozdulatlanul néztünk. Az opossum nyugtalanul tekinte maga köré valami nyöszörgő kiáltást tett, de semmi neszt sem hallva, folytatá a mászást. Most épen a legmagasbág tetején volt, még egyszer hallottuk panaszos hangját, s a másik pillanatban agy ugrással a másik mézgafán termett. E fa mintegy ötven lépésre lehetett attól, amelyen mi voltunk, de messze elterülő óriási ágai érintkeztek emennek ágaival. Hah ez itt a menekvésre. A kis állat kijelölte azt. Csakhogy ha sikerül is az ág széléig másznunk, vajjon meg fog-e a másik fa ága bírni ? E gondolat majd őrültekké tőn. Hátha letörik alattunk, s mi a feketék közé pottyanunk le ? Pedig nem sok időnk volt gondolkozni. A fa bensejéből füsttel vegyesen jött ki már a láng; a szikrák fejünk fölött repkedtek, mint a méz fölött a legyek. Beállott az est. — Siessünk Berta, az égre, hiszen az én oldalam már sülni kezd! susogám, de szivem oly erősen vert, hogy magam is alig baltám. Csendben megszoktam kezét, töltött pisztolyainkat övünk-