Eger, 1868 (6. évfolyam, 1-53. szám)
1868-11-26 / 48. szám
November 26-án 1868 VI. évfolyam. 48. szám. Előfizetési dij: Egész évre . . 5 t t - ki-Félévre . . Negyedévre . . 2 .. 50 .. . 30 Egy hónapra . — 4 » EGER, Hirdetésekért minden halálozott sorhely után 4, bélyegadó fejében minden hirdetéstől 30 ki fizettetik. Politikai s vegyes tartalmú hetilap, megjelenik minden csütörtökön. Kiadóhivatal: a lyceumi nyomda. HHH cimket elfogad •• a szerkesztőség (Széchenyi-utcza 26. sz.) — Jent seh i. könyvkereskedése s minden kir. postahivatal. — Hivatalos hirdetésekért előre befizetendő, egyszeri közzétételért bélyeggel együtt 1 írt. 30 kr. Hirdetéseket elfogadnak: Bécsben: Haasenstein és Vogler. — Pesten: Zeisler M. király-utcza 60. sz. A törvényhatóságok költségvetés s önálló pénzügykezelés joga a független önigazgatásjog szempontjából (Vége.) Pénzügyi autonómiát mind a kormány, mind a törvényhatóság számára! ez legyen egyedül jelszónk e kérdésben, mert , csak ily pénzügyi alapszervezet mellett remélhető, hogy közgazdászati tekintetben annyira hátramaradt hazánk gyorsan utoléri , az annyira kifejlett nyugatot. De nemcsak hazai intézményeink helyes fölfogása adja ezen itt jelölt útmutatást, hanem a czélszerűség követelményének is megfelel. Ugyan kérdem: el bírna-e ez ország néhány túl heves megyei autonomista kedvéért egy oly költséges pénzügyi szervezetet tartani, milyen a jelenlegi, ha az megtöbbszöröztetnék az által, hogy minden megye önálló megyei felügyelőséget kapna , pedig ennek kellene szükségkép bekövetkezni, ha azon elvet, hogy az állam jövedelmeit is a megye kezelje, magunkévá téve, következetesen megvalósutnák. Ha ellenben a megyék saját régi adószedőiket ellenőreikkel együtt ismét megválaszthatnák, az a közigazgatási költségeket csak nagyon kis mérvben szaporítaná, mivel ez által a kir. adóhivatalokban is felényire apadna a munka, s amennyivel szaporodnék a megyei költségvetés, annyival fogyna az országos, az adóhivatalok személyzetének alábbszállítása által. Véleményem szerint, még leghelyesb pénzügyigazgatási berendezés volna az, ha az adóhivatalok a kormány és törvényhatóság közös közegeivé alakíttatnának át, minek megfelelőleg személyzetük is közös befolyás mellett neveztetnék ki, s pedig olykép, hogy az inkább érdekelt fél t. i. a kormány csődület alapján tenné meg az ajánlatot (pl. 5 egyént), míg a törvényhatóság az ajánlottak közös tetszése szerint a legméltóbbat választhatná. Az ily módon választottak állása állandó legyen, s elmozdittatásuk csak bírói elítéltetéstől tétessék függővé. Fizetésük terhét mindkét érdekelt fél viselje, s az e részbeni arányra nézve azon viszony lehetne irányadó, melyben a törvény hatóságaink föntartására jelenleg fordított összeg, összes egyenes adójövedelmünkhöz áll. Ez állítmányomat azon természetes okoskodással indokolom, mely szerint az egyenes adó képezvén azon jövedelmi ágat, mely miatt e közös közegeket föl kellene állítani, a kinek számára e részben több hasznot, nagyobb jövedelmet teremtenek elő, s ennek következtében többet is dolgoznak, az viselje a nagyobb terhet . Így például, ha az ország számára 20, a törvényhatóságok számára pedig csak 10 milliónyi egyenes adót hajtanak be, a szerint fizetések */s-át az állam, */3-át pedig a házipénztár viselje. — Említenem sem kell, hogy ez arányt évenkint törvényhozásilag meg kellene újítani. Végül még néhány szerény észrevételem volna arra nézve is, hogy mikép kellene e két egymástól független pénzügykezelést egymással öszhangzásba hozni, hogy így e téren is minden eshető súrlódás vagy összeütközésnek eleje vétessék. Véleményem szerint, e kérdésnél is csak azon elv lehet az egyedül irányadó, hogy az országrész érdekei a közérdek alá vannak rendelve, ennélfogva az ország pénzügyi szükségleteinek kielégítése elsőbbséggel bír a megyei szükségletek fölött. A megyék tehát a honpolgárok adóképességének csak azon részét vehetnék még igénybe, melyet a törvényhozás érintetlen hagyott. Ez elv azért gyakorlati fontosságú, mert általa a törvényhatóság kénytelenittetnék az adó megszavazásánál a már kivetett országos terheltetést tekintetbe venni, és saját szükségeit ahhoz alkalmazni. Kérdés azonban, hogy mikép lehetne ezt gyakorlatilag is érvényre juttatni? csekély véleményem szerint akként, hogy törvényhozásilag kimondatnék, miszerint a megyék nem ön alkotta adókulcs szerint, hanem a törvényhozásilag megállapítandó egyenes adók kivetésének alapjához alkalmazkodva, minden egyes országos adóforint után vetnék ki az általuk igényelt háziadót; vagyis világosabban szólva: a megyei képviselet háziadója kivetésénél azon könnyű s eddig is a községi pótlékoknál alkalmaztatni szokott eljárást követné, hogy csupán csak azt kellene kimondania: minden országos adóforintra ennyi meg ennyi megyei adó esik, az egyenes adónemek különféleségét természetesen tekintetbe véve. Ezáltal az egész ország adórendszere egyöntetűségben nyerne, mert míg e mellett a megye pénzügyi önállósága sértetlenül állhatna fön, addig az annyira nélkülözhetően egyenlő alapelvek szerinti adóztatás is érvényre volna juttatva. Mindezen szabványok azonban mégsem elegendők a túladóztatások eshetőségének megakadályozására, s igen alaposan vethetné föl bárki ez állítmányaim lerontására azon kérdést, hogy mit csinálna a kormány azon esetben, ha az országgyűlés nem létekor a megye, támaszkodva pénzügyi függetlenségére, oly magas adót vetne ki, s hajtana is azonnal be, mely az adózók egész adóképességét igénybe venné, s mikorára a kormány akarná adóját behajtani, ki volna már merítve a fizetésképesség ? Fontos ellenvetés ez mindenesetre, de fölállított alapvéleményem lerontására elégtelen; minden elméletileg igaz tét a kivitel alkalmával, tagadhatlan, hogy egyes kinövéseket mutathat föl, de ez még nem elégséges magának az elvnek lerontására; az ily tévirányokat meg kell akadályoztatni, s ekkor eredeti tisztaságában áll az elv maga is. Különben más alkotmányos országban is történt a helyhatósági szabadság ez iránybani elfajulása megakadályozására intézkedés; így a belga törvényhozás autonóm tartományai költségvetésének legmagasb összegét határozá meg, melyen fölül az nem terjedhet; az ilyen elintézés azonban igen nagy nehézségekre akadna nálunk, melyek a törvényhatóságok közgazdasági viszonyainak népessége s területének oly fölötte nagy különbözőségében gyökereznek, s még ha törvényhozásunk mindez akadályokat le is győzné, még akkor sem volnék az eredménnyel megelégedve, mivel ez a megyék pénzügyi önállásának határozott számösszegben kifejezett korlátozása volna. Szerintem e legmagasb költségösszeg kijelölése helyett olyként kellene nálunk eljárni, hogy törvényhozásunk minden megállapítandó egyenes adónemnél a világgazdászat tapasztalatait tekintetbe véve meghatározná, hogy a tiszta jövedelem hány százalékát lehet nálunk adóként igénybe venni, s ezen értelmi korlátozás lenne a kívánt maximum. Így például, ha valamely adónemnél a tiszta jövedelem 8%át mondaná le a legmagasb terheltetés mennyiségéül, s e nyolcz százalékból az országos költségvetés csak 5%-ot venne igénybe, maradna még 3% a törvényhatósági és községi szükségletek fedezésére, mely 3 százalék határai közt a megyei képviselet szabadon mozoghatna, semmi egyéb korlátot sem érezvén maga fölött, mint az értelem s százados tapasztalatét, melyet a törvényhozás alakilag kifejezésre juttatott.