Eger, 1868 (6. évfolyam, 1-53. szám)

1868-12-03 / 49. szám

417 töröljenek. A magyar delegatio — mert mindkettő külön tanács­kozik — eddig öt ülést tartott, s mindjárt az első ülésben Zsedé­­nyi Ede saját és társai: gr. Bethlen Farkas, Horváth Lajos és Bittó István nevében interpellálta a közös külügyminisztert az általa követett külpolitika iránt, különösen pedig a romániai ügyre vonatkozólag. Az interpellatióra b. Orczy Béla, mint a közös külügymi­nisztérium képviselője , a magyar delegatio nov. 26-iki ülésében adott feleletet, melynek lényegét a következőkben foglaljuk össze : Azon nézetek, melyeket az interpellatio kifejezett, — hogy t. i. a belszervezkedésre legyen fektetve a döntő súly, s csak akkor engedje magát a közös külügyminisztérium elvonatni ezen legfőbb föladatának teljesítésétől, ha azt a monarchia veszélyez­­­­tetett érdekei mulhatlanul megkívánnák: — a közös külügymi­niszter saját nézeteivel és törekvéseivel teljes öszhangzásban vannak. A kormány külpolitikájának legbiztosabb jelét adta azáltal, hogy semmi kötelezettséget sem vállalt, mely őt a sem­legesség teréről eltávolíthatná; teljesen önálló s egyedül a mo­narchia legszorosb érdekeit szem előtt tartó, s mindenben engesz­telő szellemben nyilvánuló magatartást követett, és fog követni. A kormánynak ezen magatartásából következtethető, hogy sem támadási, sem visszafoglalási törekvéseket nem táplál. De habár valamennyi hatalommal a legjobb baráti viszonyban vagyunk, és habár a kormány teljesen el van határozva, hogy a béke fön­­tartását fő feladatának tartsa, a megtámadtatás lehetőségét is számba vette, s gondoskodni akart azon eshetőségről is, ha a mo­narchiának önvédelméről kellene gondoskodnia, jól tudván, hogy biztosított békéje csak annak lesz, a­ki kész arra, hogy ha meg­­támadtatnék, vagy az ő békepolitikáját nem tisztelik, magát min­den megtámadás ellen sikeresen védelmezhesse.­­ A­mi a Romániához való viszonyokat illeti, a külügyminisz­térium egyszerűen hivatkozhatik arra, hogy valamint változatla­nul maradt a szerződések által elvállalt kötelezettségeihez, úgy őszintén oda is törekedett, hogy a Duna fejedelemségekkel a jó­szomszédi viszonyt föntartsa. Szaló a külügyminisztérium nevében leghatározottabban visszautasítja azon gyanúsítást, mintha az osztrák-magyar monarchia szándéka a Duna fejedelemségek meg­szállására vagy annektálására volna irányozva. Az osztrák-ma­gyar monarchia Romániától nem kíván semmi egyebet, mint azt, hogy azon szerződéseket, melyek állami létek­nek alapját képe­zik, és annyira tisztelje, a mennyire élvezi azon kiváltságok oltalmát is, melyeket ezen szerződéseknek köszön, s melyek azt minden egyoldalú beavatkozás vagy külmegtámadás ellen bizto­sítják. A­mi a romániai terjedelmes fegyverkezést s ennek követ­kezményét illeti, nem tagadhatni, hogy ez Európa azon részeinek nyugalmát s békéjét fenyegető föllobbanásnak szikrája lehetne; miért is mind ö Felsége kormánya, mind más hatalmak kormá­nyai is indokolva látták azt, hogy az aldunai tartományok helyze­tét s mozgalmát­ éber figyelemmel kisérjék. A­mi a veszélyt illeti, mely ebből a monarchiára háramolhatnék, miután mi azon hely­zetben vagyunk, hogy minden ily eshetőségnek nyugodtan eléje nézhetünk , a külügyminisztérium nem tartotta szükségesnek, e­miatt kivételes intézkedéseket tenni. Politikai hetiszemle, Eger, decz. 2. A bécsi birodalmi tanács mindkét háza elfogadta a véderő­re vonatkozó törvényjavaslatot, mely a magyar védtörvénytől több pontban előnyösen különbözik. Az urak házában Schmerling az általános vita alkalmával nevezetes nyilatkozatot tett, mely­ből kitűnik, hogy Magyarország egykori gyötrője még folyvást Az összekelés legnagyobb fény- és dís­szel ünnepeltetett meg, melynél oly fényt fejtettek ki, hogy a nők két hétig csak arról beszéltek. Mindenki azon véleményben volt, hogy Latitia szeren­csés jövőnek megy eléje, úgy viselte magát, mint egy királyné, jóllehet alig volt tizenhat éves. Nem tekintve a korkülönbséget, az ezredest választá egyedül, mint szülei, és az ő kedvéért vált meg ifjú játszótársától, a­kiről új szerencséjében egészen meg­­­­feledkezni látszott. A szenteskedő anya nem gondolt rá többé,­­ mert házának fénye nagyon igénybe vette idejét. Ellenben Pal­­­­mer úr nem feledé el a szegény Lettyt. Gyakran beszélt róla, midőn nálam volt, és meghagyta nekem, hogy írjak Észak-Caro­­linába azon jó embereknek, és hogy róla tudósítást szerez­nék. A válaszok mindig kedvezőleg hangzottak. Lettynek visele­­­­tét, engedelmességét és szelídségét mind a haszonbérlő, mind a testvérei igen magasztalták, de mindig csak az általunk tett kü­­­­lönös kérdésekre válaszoltak. Több hét múlt el tudósítás nélkül,­­ midőn Palmer néhány nappal a menyegző előtt figyelmeztetett, s hogy ismét írjak. A válasz mélyen aggasztott mindkettőnket, mert­­ azt bizonyítá, hogy szegény Letty bizonyos időtől fogva beteges­­­­kedék, és végre sárgaságba esett, s épen Latitia lakodalma nap­­­­ján esett áldozatául. Palmer ezen szomorú hírt nem tarthatta ma­gában, azonban a nagy felindulás között, mely a házban uralko­dott, senkire sem tett különös benyomást, magára Elvára sem, a­mit Palmer asszony irántai hűségének új bizonyítékául tekin­tett. Utóbbi magára vállalta, hogy a megfosztott anyával egyet­­len gyermekének veszteségét közölje, és megmenekedett ezen kötelességtől saját­ megelégedésére. Palmer közölte ezt az ezredessel,és fiatal nejével,midőn a me­nyegzői útról visszatértek, de Latitia az elfogadások és üdvözlé­sekkel annyira el volt foglalva, hogy nem volt ideje bánat vagy sajnálkozásra. Mialatt az említett ünnepélyek a házban folytak, történt, hogy Elva, midőn bizonyos napon nagy sietséggel a lépcsőzeten fölfutna, hogy az ifjú hölgynek egy uj gallért vigyen, megcsúszott és lábát töré. Természetes, hogy azonnal a legjobb orvosi se­gélyért futottak, mert oly személyt, ki oly ügyes volt mindenne­mű női munkák készítésében, nem volt szabad elhanyagolni; azonban dac­ára ennek, a beteg állapota napról napra komolyabb lett, az eltörött csont nem gyógyult be, és az orvos attól tartott, hogy gyuladásba fog általmenni. Emellett észrevette, hogy itt a láb levágása hasztalan leend, mivel a szenvedőnek egész alkata a folytonos ülő életmód által annyira elgyengült, hogy az ampu­­tatiónak halált kell vonnia maga után. Véleménye néhány nap alatt valósult, gyulladás állott be, és Elva biztos halálnak nézett eléje. Az orvos ép utóljára látogatta őt meg, és azon nyilatkozat­tal távozott, hogy ő már mit sem tehet, s hogy a beteg még nap­lemente előtt fog meghalni, midőn én jöttem, hogy az újonnan egybekelt házaspárnak tiszteletemet tegyem. Dolgaimmal el lé­vén foglalva, ezen illendőség lerovását mindig halasztom, míg végre már nem késhettem vele, a­nélkül, hogy az illemet meg ne sértsem. Fenséges nap volt, és az ültetvény tavaszi pompá­jában diszlett. Én a látogató­terem egyik ablakából szemléltem az igéző vidéket, mialatt Palmer asszony, mivel épen más hallga­tója nem volt, szerencséjének túláradó kelyhéről és a háladatosság kötelméről szónokolt nekem, midőn a szolgáló a terembe lépett, s az úrnőnek valamit súgott. „Ali szegény Elva, mondá erre, beszédét félbeszakítva. Fe­­­­jébe vette, hogy mindnyájunkat lásson szobájában, és hogy vala­mit közöljön, a­mint a szolgáló mondja. Természetesen, ez valami beteges képzelődése lesz a szegény teremtésnek, de azt hiszem, hogy mégis el kell mennünk. Mit gondol ön ? Saját végünkre fog az emlékeztetni, és szegény Elvába bátorságot fog önteni.“ Mindnyájan fölkeltünk, mindkét pár és én Elva szobájába mentünk. A szoba tiszta és csinos volt, mint mindig. A fölkelő nap átsütött a fehér ablakfüggönyökön, a kertben virágok illata szállongott, és a beteg egyenesen fölült ágyában, habár gyen­gén és erőtlenül, de oly tűz volt fekete fénylő szemeiben, minőt azelőtt rajta soha sem vettem észre. „Hogy vagy Elva?“ kérdé Palmer úr, barátságosan köze­ledvén feléje. „Nem jól, uram,“ válaszolá­s. Én most azon hazába me­gyek, mely a feketéket és fehéreket befogadja. De előbb még némi közlendőm van, nevezetesen ezen asszonysággal.“ Ezen

Next