Eger, 1877 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1877-08-02 / 31. szám
242 orosz cári hatalom invázióját visszaszorítsa, mely tényénél a kormány Eger városa népének teljes önfeláldozására számíthat.“ A felolvasott nyilatkozatot az egybegyűltek kitörő lelkesedéssel, s közbeeső hangos, helyeslő, s lelkesítő felkiáltásokkal fogadták. Majd P. E. ügyvéd emelvén szót, élénk beszédében a nyilatkozatot az egybegyült tömegnek elfogadásra ajánlotta. A nyilatkozat egy szívvel lélekkel elfogadtatott, s határozatba ment, hogy Eger népének jelen nyilatkozata a magyar kormánnyal küldöttség utján közöltessék. A népgyülés példás rendben folyt le. Indokolt felszólalás. (Folytatás.) Eddig írott cikkeinknek célját, úgy hisszük, minden értelmes olvasó kitalálhatta, s meg vagyunk győződve, hogy minden ember, akiben még egy paránya van a jóravaló érzéknek, feltétlenül helyeselte is. Ez iránt legkevesebb kétséget sem táplálunk. Hanem midőn a fő cél: a közegészség, és köztisztaság ügye lebegett szemeink előtt, óhajtottuk journalistikai működésünkkel megkönnyíteni a közegészségügyi bizottság működését azzal, hogy feltüntettük a legmegbotránkoztatóbb helyeket, melyekre sürgős működését kiterjeszteni elengedhetetlen kötelessége, és más oldalról reménységünk volt még az iránt is, hogy a városi rendőrkapitányság, meggyőződést szerezvén magának a valóságról, elejét veendi körébe vágó intézkedéseivel annak, hogy a közegészségügyi bizottság ne kénytelen it tessék apró részletekre is kiterjeszteni figyelmét. Célt azonban, fájdalom, dacára hat heti várakozásunknak, nem értünk, s ha ezentúl kénytelenek leszünk az indolentiát keményebben ostorozni, az csak, mély indignatiónk kifolyása mellett, szigorú journalistikai kötelességünk is egyszersmind. A közegészségügyi bizottság részéről mutatkozott némi jó akarat (habár a hét havi tétlenségre nincs mentség), mert elnökük összehívta a gyűlést, és — hallatlan indolentiá!—a hét hónap alatt összehívott ülésre csak három tag jelent meg mely részvétlenség megbénította a jelenlevőket is, miután számuk csekélységénél fogva határozatképtelenek voltak. *) Ugyan, az isten szerelméért, micsoda mentséggel állhatnak elő ezen elmaradott tagok, mivel indokolhatják kijátszott és rászedett bizalmát a közönségnek, mely társadalmi fennállhatásának legfontosabb ügyét bízta az ő lelkiismeretökre, és munkásságukra ? ! Mert vagy elvállalták tagjai a bizalmat, mely őket érte, akkor feleljenek meg kötelességöknek ; vagy pedig, ha képtelenek ezen bizalomra, álljanak odább, lesz helyettük más; de csupán névleg szerepelni, és mit sem tenni: ez kigúnyolása a közönség bizalmának és várakozásának. Hiszen a közegészségügyi bizottságnak nem félévenként egy határozatra képtelen ülést, hanem a tárgy fontosságánál és a teendők nagy számánál fogva, hetenként okvetlen egy ülést kellene tartani, eljárásáról, intézkedéseiről, azok mikénti végrehajtásáról a helyi lapok útján a közönséget értesíteni, a városi hatósággal folytonos érintkezésben állani, a közönséget pedig szabályaival, és irányzatával ébren tartani és oktatni volna kötelessége, s ha ezt tenni elmulasztja, akkor a bűnös mulasztásokból eredeti részük mindannyija az ő felelősségét, az ő lelkiismeretét terhelendi. Óva intjük azért a közegészségügyi bizottságot, hogy nagy jelentőségű hivatásának, melynek oly roppant nagy a hordereje, iparkodjék lelkiismeretesen megfelelni, vagy pedig, ha erre képtelennek érzi magát, akkor haladéktalanul adjon tért buzgóbb és lelkiismeretesebb utódoknak, kik legyenek akármily kényelemszeretők is, meg vagyunk győződve, hogy nyolc hó alatt okvetlen több eredményt fognának felmutatni, mint a jelenlegi közegészségügyi bizottság. Reményeink második részét, a rendőrséget, illetve a városi rendőr-kapitányságot, újabban csalódásba estünk akkor, midőn ezen testületről tevékenységet csak feltételeztünk is; vigasztalásunk egyedül az, hogy szívós életének úgyis már végnapjait éli, mert meg vagyunk győződve, és erős a hitünk, hogy a jövő, tisztújítás be fogja látni azt, hogy azon kezekben, melyekben jelenleg van, a rendőrség vezetését tovább hagyni istenkísértés nélkül nem lehet, és be fogja látni a közönség azt, hogy ezen nagy fontosságú hivatalhoz — nem annyira a harsány megjelenés, mint szakértelem, buzgalom és kötelességérzet kellenek, s akikből ez hiányzik, azokra több szót vesztegetni nem szándékozunk. És ezeknek előre bocsátásával, melyek eddig megjelent cikkeink illustrálására szolgáltak, ezennel folytatjuk szemlénket. *) Nagyon kívánatos lett volna a megjelent három tag nevét, tájékozás végett közölni. Szerk. Egyleti élet. Heves vmegye s a Jászkerület gazd. egyl. választmányának f. é. jul. 12-én V. Kovách László elnöklete alatt tartott vál. ülésén a következő fontosabb ügyek tárgyaltattak: Olvastatott az 1878 évi párizsi közkiállitás egri albizottsága -4 TARGA. ► Házi-fenyiték. (Vége.) Szokása volt az agg vezérnek délelőtt igazságot szolgáltatni, délután a hazát szolgálni! Szokása volt Zamirának délelőtt a califát, délután a califa fiát fogadni. Hakem, az uj acsoglan elfoglalja szobáját a kapu mellett. Csafar elmegy . . . Harun megérkezik . . . Bevett szokás szerint halkan megüti a rézoroszlánt. Hakem halkan horkol. A califa erősebben zörget. Hakem eszmél, kidugja fejét az ablakon. — Ki az! — Nyisd ki? Hakem ajtót nyit. Két egymással teljesen ismeretlen ember módjára méregetni kezdik egymást. — Itthon van a vezir? — Nincs ! — és kezdi betenni az ajtót. A califa közelebb lép. — Mit akarsz hát még? Bemenni. — Mondom, uram eltávozott! — Mindegy! Harun kardjához kap, de keze az erszényhez csúszik, és a szolga kezébe nyom néhány aranyat. — Hakem bámul, az aranyat elteszi, de az ajtót is beteszi. A califa haragosan üti kardmarkolatával az érc ékítményeket. — Majd ha uram hazajött, megmondom neki, hogy itt kereste egy magas, fekete ember, aki nagy úr lehetett, mert aranyat adott és dühös volt .... és ezzel szobájába távozik. Harun hosszú léptekkel siet palotája felé. Hakem a délben hazatérő vezírnek hűen referálja az affairet. A jólelkű öreg azon gondolatban, hogy valami tiltott fluidumtól nehéz fejű ember garabonciáskodott, nyugodtan megy Zamiához. Délután ismét az ország dolgaiban fáradozik. Hakem alussza délutáni álmait. Erős kopogás a kapun. Hakem ajtót nyit. Harun-a!-Manssurrival rá : — Rest szolga, ennyi ideig kell-e várakoznom? — Megint itt vagy! Reggel már megmondtam a magamét. El lehet menni! Az álmos Hakemet a nagy hasonlatosság megcsalta, s az előtte állót a reggeli alkalmatlankodónak nézi. — Mit mondtál? Nem ismersz? — Ne is kívánd, hogy megismerjelek! — Hát te miféle teremtés vagy ? Hol van Hasszán ?! — kérdi Harun al-Manssur, jobban megnézve a szolgát. — Mi közöd vele! Menj, míg jól van dolgod! — Rabszolga, nyiss ajtót, uradhoz megyek. — Azt mondtad reggel is. — Hát ezt mondtam-e ? — Hakem fejéről messzire száll a turbán.