Eger, 1886 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1886-01-05 / 1. szám

— Hozzám, mint compromittált, veszedelmes politikai factornak deklarált egyénhez, nem járhatott; de úgy a gazdasági egylet megalakításában, mint az „Egri értesítő“ létrejöttében neki sokat köszönhettünk. Hej, voltak az akkori hivatalnokok között számosan, akik, midőn 1860-ban azt énekeltük, hogy: „Már siess hazádba vissza vert seregem“, — vérző szívvel fájlalták a szolgálatot nem vállalt, vagy vállalni nem kénytelen itteteknek o stracismusát! Moháry barátom azonnal elhagyta a szolgálatot, s beállott — katonának? . . . Nem, hanem beállott papnak, s most is él, mint csöndes magányba vonult plébános, ki azon kis csoport népnek, melynek lelki pásztora, — igaz hű barátja, gyámola ! De talán ideje is annak, t. olvasom, hogy rátérjünk jelen soraink valódi czéljára, mely nem egyéb ezúttal, mint az „Eger“ huszonöt év előtt történt keletkezésének s bölcsőjének ismertetése. Feledhetetlen két barátom : Monte-degói Albert Ferencz, tudós csillagász, és Pázmán Alajos, azon időben tanár az egri érs.-lyceumban, — most mindkettő csak emlékünkben él, — biztatására, elhatároztuk, hogy egy kis lapot alapítunk, mely a csüggedő hazafiságnak megyénkben ébrentartását tűzze ki föladatául, azonban tevékenységének programmjában — ezt azon időben nem tűzhetvén czégjére, — a mezőgazdaság emelését, s a megye kulturális viszonyainak előmozdítását vallotta nyíltan, s azt, hogy a megye gazdasági egyletének lesz hivatalos lapja. A jóakarat megvolt mindhármunkban, de ez még nem elég. Ehhez kelle még szerkesztő ; kellett iró, nyomda, s a mi fő: okosan kieszelt engedély! Az engedélyt megszerezte Moháry barátom; a szerkesztőséget elvállalta dr. Montedegói Albert Ferencz; írni ígérkezett Pázmán Alajos és e sorok írója. A nyomdát is megtaláltuk az érs.lyceumban, melynek e czélra való használatát készséggel megengedte az akkori egri érsek, b. eml. Bartakovics Béla! . . — Kiadónk is akadt a lelkes Tóth István urban, a lyceumi nyomda akkori (s mostani, szerk.) derék, s velünk együtt hazafiasan érző művezetőjében. Ily készlettel neki indultunk a lapkiadásnak, s akadt mindjárt az első számok megjelenése után előfizetőnk is annyi, amennyi! — Sajnálom, hogy nincs rendelkezésemre az első számokból egy sem! Szívesen idéznék sorokat belőle, melyek az akkori viszonyokhoz képest lelkesedéssel, serkentőleg iparkodtak hatni, s elmondhatom, hogy hatottak is, persze, hogy csak módjával s cum grano salis lehetett szólam s írni a hazáról, szabadságról s efélékről. De a „jólét előmozdítása,“ „intensiv gazdálkodás,“ „ipar és kereskedelem“, „művelődés és felvilágosodásra“ ébresztő soraink között ott volt mindig — vörös fonál gyanánt— a hazaszeretetre, s egy úttartásra buzdító lelkesítés, mely nem egyszer vált kemény intések és ijesztgetések szülő anyjává. S ha baj volt, — ott volt Moháry, ki a legnagyobb buzgalommal magyarázta a jó Tiboldinak, hogy nincs abban semmi „staatswidrig,“ semmi rebellis dolog! — !) Ilyetén „kellemes meglepetésekben“, — midőn a 60-as évek elején e lap szerkesztését átvettük, — nekünk is bőven volt részünk. Csak egy véletlenül, s egész ártatlanul kiejtett szóért is rögtön nyakunkon termett az „ukáz“. — Hogy a mai t. olvasónak bővebb fogalma legyen az akkori sajtóviszonyokról, a sok közös, mutatványul, ide iktatunk egy hivatalos leiratot, a „szelidebb fajtából.“ „1118—62 ei. Tek. Tanár ur! Mivel uraságod az általa szerkesztett „Egri posta“ czimü lapnak 24-ik számában, a hazai tudósítások alatt, ezen szavakkal: „beülünk a camera obscurába, mi ezen ostromállapotos időben legczélszerűbb is,“ — egy izgató álhirt terjeszteni semminek tartotta, nemcsak, hanem ellenére annak, hogy ezen kitételnek kitörlése általam hatóságilag elrendeltetett, mégis a lapokat azon kitétellel osztotta ki, s ez által a lapoknak hatóságilag leendő lefoglalását is meghiusitotta: uraságod a sajtórendtartás szabályai ellen cselekedvén, felhívom, miszerint az iránt, mi indította uraságodat ezen tényekre, s kik vettek abban részt kívüle? — nyilatkozatát három nap alatt annál inkább bemutassa, mivel azon idő elteltével ellene a sajtórendtartás értelmében fog az eljárás megindíttatni. Kelt Egerben, jul. 23. 1862. Heves és K.-Szolnok t. e. vármegyék főispáni helytartója. Földváry m. k. A főispáni helytartó úr nemes, jó szivének, s különösen szelíd lelkületének köszönhetjük, hogy az eféle meglepetések, egy kis négy szem közti „barátságos dorgatorium“-on kívül minden komolyabb következmények nélkül múltak el fejünk fölől. Szerk. Fehér gémeskut van portám közepében, Fehér szőllő-tőke annak közelében, S egy gyümölcsfa van a szőllő fölött épen.“ Ekkor a jó sólyom gyors szárnyakon szállott, Oda, ahol Grujo udvarháza állott. Avarral és gazzal tele volt a telke, A fehér szőllőzől összeaszva lelte. Kiapadt a vize fehér gémes kútnak, És a fának galyi aszottan konyultak. A száraz fa galyin három kakukot lát, Sirt az egyik kakuk egész éjszakán át, A második kakuk sirt reggeltől estig, A harmadik madár sirt, jajgatott mindig. Grujo udvarából visszaszállt a madár, Befogadta újra jó magas Budavár, S abban reá Grujo régen epedve vár. Grujónak vállára rászállott a sólyma, S a három madárról hozzája igy szóla: „Sir az egyik kakuk estétől reggelig, A második madár sirt reggeltől estig, A harmadik pedig sirt, jajgatott mindig.“ Ekkor ifjú Grujo madarához szóla: „A melyik reggelig buját panaszolja: Ha feleségem az, más egyéb ki volna? Ki reggeltől estig panaszkodik búban, Nem lehet más senki, csakis a jó húgom. De az a ki engem sirat mindig, folyton: Az az én jó anyám, nem más, kedves sólymom! Az „EGER“ tárczája. Sólyom hírnök.*) (Bulgár népköltemény). Ford. Dr. Eródy Béla. Hegyek között egykor harczol a két sárkány, Míg a Duna vize folyt zavaros sárgán. S vége lett a harcznak Budavárnál épen, Magas Budavárnak sötét tömlöczében. Ifjú Grujo vitéz Budavára alatt Sötét tömlöczében kilencz évig maradt. Mindig ott ült vállán madara, a sólyom, Arczának vérével táplálgatta folyton, S megitatta aztán szemeiből könynyel: „Nőjj madaram, mondá, jó erősre nőjj fel. Haza küldenélek udvaromba téged, Várjon, édes sólymom, házam megismered ?“ Szólt a szürke sólyom s Grujónak felelte: „Nem hiszem én, Grujo, drága jó levente, Nem hiszem, hogy én még fölleljem a portád.“ Sólymával az ifjú Grujo ilyen szót vált: „Hallgass reám, sólymom, kérlek, figyelj jól rám, Nem lesz akkor nehéz föllelni a portám. ” Mutatvány „Idegen virágok“ czimű gyüjteménytiSl. 2